Többgenerációs matyómintás bútorok

Amíg annak idején a matyók körében rózsás kelengyeláda nélkül nem volt esküvő, és a parasztházakat festett bútorok díszítettek, a parasztság elszegényedésével a bútorfestők kénytelenek voltak új mesterség után nézni. Ma már csak néhány iparművész maradt az országban, akik a több száz éves hagyományt őrzik és művelik.

A népművészet mestere szerint nem elég asztaloscsaládba születni Fotó: Havran Zoltán

Rózsák, tulipánok, akáclevelek díszítik a most még üresen ringó hófehér bölcsőt. Leendő gazdája néhány hét múlva születik meg, ezért Kovács Szabolcsnak már nincs sok ideje, hogy az utolsó sziromleveleket is besatírozza, majd végezetül átlakkozza a bútort. A műhelyben fa- és festékillat keveredik, a búbos szekrények, székek és kelengyeládák virágai hajlonganak a reggeli fényben a művész körül. Mezőkövesden, Kovács Szabolcs asztalos és bútorfestő műhelyében vagyunk, ahol a matyók több mint 260 éves néphagyománya elevenedik meg.

Gyakorlat teszi a mestert

A Népművészet Mestere díjas alkotó több mint hatvan évvel ezelőtt fogott először ecsetet a kezébe, ugyanis amint megtanult járni, minden idejét a szintén asztalos és bútorfestő édesapja mellett töltötte.

– Ha lehunyom a szemem, az orromban ott van a forgács illata, és megjelenik előttem apám, ahogy a fából mindenféle formákat alakít ki, de igazán a festés nyűgözött le. Nem fért a fejembe, hogyan tud apám ilyen szép gömbölyű tulipánt kanyarítani, ráadásul úgy, hogy ne folyjon el. Titokban próbálkozni kezdtem, és egyre többet gyakoroltam – idézi fel a bútorfestő.

A kitartó munka eredményére az édesapja is rácsodálkozott, amikor a tizenhárom éves fiára bízott egy munkát.

– Apám egyszer csak szólt, hogy el kell mennie, de a cipésznek addig meg kellene festenem egy karosszék háttámláját. Először pánikba estem, de ahogy leültem, a fejemben már megjelentek a minták: ma is látom magam előtt, ahogyan középre egy gránátalmát festettem, abból egy kis akáclevéllel három csörgő rózsát, majd újra akáclevelet, amit bordó virágok követtek – folytatja, miközben lehunyt szemmel mintákat rajzol a levegőbe.

– Apám visszatértekor nemigen értette, ebből vajon mi lesz. Aztán elmondtam, hogyan épül fel a fejemben a motívum, hogy mi mit követ. Ahogy hallgatott, könnybe lábadt a szeme – büszkélkedik.

A népművészet mestere szerint nem elég asztaloscsaládba születni
Fotó: Havran Zoltán

Szerelem kell

A mester szerint nem elég beleszületni egy asztaloscsaládba ahhoz, hogy valakiből jó bútorfestő legyen. – Édesapám két bátyja szintén asztalos volt, de ők nem festettek, mert a tehetség mellett szerelem is kell. Ez sajnos igaz a lányomra és a kisebbik fiamra is, akik bár nagyon tehetségesek, nem szerelmesek, ezt pedig másképp nem lehet, mert az ember akár 18 órát is dolgozhat ezeken a bútorokon. Egy ilyen bölcső festése is több mint egy hétig tart, napi 16 óra munkával – mondja, majd mosolyogva hozzáteszi: ez csak kimondva sok, az ember észre sem veszi, annyi öröme van benne.

Délelőtt fél tízkor aztán a falu másik végébe megyünk, a kiállítóterembe. Útközben Kovács Szabolcs elpanaszolja, hogy ma már alig akadnak tartós, generációkat kiszolgáló bútorok, a társadalom mondhatni ötévente lecseréli a fél házat. – A legrégebbi festett bútor, ami megmaradt és dátumos, 1753-ban készült. Ma már hol talál az ember ilyet? A lapra szerelt bútorokban sem anyag, sem lélek nincs, nincs benne egyetlen történet, öröm vagy bánat, amit a felmenőink a mindennapokban átéltek majd továbbadtak – véli.

Az apró, zöld ablakos parasztházba keskenyre rakott járda vezet. A fal mentén sorakozó asztalokon ajtókopogtatók és házi áldások, beljebb pedig a húsvéti és karácsonyi díszektől kezdve a tükörkereten át egészen az étkezőgarnitúráig minden megtalálható. Kiderül, hogy a matyómintás díszeket Kovács Szabolcs felesége, Pannika készíti.

– Ma már nagyon kevesen vannak, akik nemcsak rajzolni tudnak, hanem „írják is a mintát”, a feleségem ennek nagymestere. Annak idején még kiszabták a ruhának valót, és elvitték egy ilyen rajzolóhoz, ahol a fiatal lányok elmondták, milyen virágokat szeretnének, hogy legyen benne tulipán, szegfű, de legyen egy kis búzakalász is, mert mégiscsak földművescsaládból származik. Minden rajzoló másképp alakította a mintákat. Meg lehetett ismerni a keze járását és a rá jellemző virágok fajtáit, azok kidolgozását – mondja büszkén, felesége rajzait mutatva, majd a színek szimbolikájáról kezd mesélni.

– A fekete a matyók körében a földet szimbolizálja, amelyből a termés és az élet ered, míg a piros az öröm, a sárga a nap színét jelöli, a kék pedig az elmúlásét. Az első világháborút követően pedig új szín jelent meg a viseletükben: a zöld, amely a gyász jelképe lett – sorolja Kovács Szabolcs. A kiállítóteremben sétálva megtudom, hogy a legrégebbi alapszín az „öregkék”, amely attól ilyen zöldes, hogy a festéken lévő lakk- vagy olajréteg megöregedett. Ezután jött a habos piros, amely egy árnyalt, satírozott festést jelent. A XX. században pedig megjelent a barna alapszín, a pácolt barna bútorok domináltak, ami valójában az elszegényedett parasztságot, így a bútorfestés hanyatlását jelentette.

Nem bánta meg

Amíg régen minden parasztházat festett bútorok díszítettek, és nem volt lakodalom rózsás kelengyeláda nélkül, a parasztság elszegényedésével a festett bútorokat felváltották a natúr fenyőbútorok, amelyekhez maguk készítettek a zöld dióból pácot, vagy lenolajjal átkenték, hogy mosható és törölhető legyen.

– Az asztalosok kénytelenek voltak áttérni másik szakmára, kádárok vagy kocsikészítők lettek. Az én nagyapám például a „koporsós Jani bácsi” lett a faluban. Régen azt mondták, a jó asztalosnak a bölcsőtől a koporsóig mindent meg kell tudnia csinálni. Az a kevés megrendelés szerencsére a mi családunkhoz érkezett, és a nagyapám továbbörökítette tudását a gyermekeinek, így az én édesapám is a szakma nagymestere lett – avat be. Ő maga 1989-ig dolgozott művész tanárként, mígnem egyre nehezebb lett a pedagógus és a művészpálya összehangolása.

– Édesapám 75 éves korában hagyta abba az asztalosmunkát, ezért döntenem kellett, hogy folytatom a tanítói hivatásomat, vagy ennek szentelem az életemet. Végül elhatároztam, hogy ezt a hagyományt és örökséget viszem tovább. Nem bántam meg – fűzi hozzá Kovács Szabolcs.