Többgenerációs matyómintás bútorok

Amíg annak idején a matyók körében rózsás kelengyeláda nélkül nem volt esküvő, és a parasztházakat festett bútorok díszítettek, a parasztság elszegényedésével a bútorfestők kénytelenek voltak új mesterség után nézni. Ma már csak néhány iparművész maradt az országban, akik a több száz éves hagyományt őrzik és művelik.

A népművészet mestere szerint nem elég asztaloscsaládba születni Fotó: Havran Zoltán

Délelőtt fél tízkor aztán a falu másik végébe megyünk, a kiállítóterembe. Útközben Kovács Szabolcs elpanaszolja, hogy ma már alig akadnak tartós, generációkat kiszolgáló bútorok, a társadalom mondhatni ötévente lecseréli a fél házat. – A legrégebbi festett bútor, ami megmaradt és dátumos, 1753-ban készült. Ma már hol talál az ember ilyet? A lapra szerelt bútorokban sem anyag, sem lélek nincs, nincs benne egyetlen történet, öröm vagy bánat, amit a felmenőink a mindennapokban átéltek majd továbbadtak – véli.

Az apró, zöld ablakos parasztházba keskenyre rakott járda vezet. A fal mentén sorakozó asztalokon ajtókopogtatók és házi áldások, beljebb pedig a húsvéti és karácsonyi díszektől kezdve a tükörkereten át egészen az étkezőgarnitúráig minden megtalálható. Kiderül, hogy a matyómintás díszeket Kovács Szabolcs felesége, Pannika készíti.

– Ma már nagyon kevesen vannak, akik nemcsak rajzolni tudnak, hanem „írják is a mintát”, a feleségem ennek nagymestere. Annak idején még kiszabták a ruhának valót, és elvitték egy ilyen rajzolóhoz, ahol a fiatal lányok elmondták, milyen virágokat szeretnének, hogy legyen benne tulipán, szegfű, de legyen egy kis búzakalász is, mert mégiscsak földművescsaládból származik. Minden rajzoló másképp alakította a mintákat. Meg lehetett ismerni a keze járását és a rá jellemző virágok fajtáit, azok kidolgozását – mondja büszkén, felesége rajzait mutatva, majd a színek szimbolikájáról kezd mesélni.

– A fekete a matyók körében a földet szimbolizálja, amelyből a termés és az élet ered, míg a piros az öröm, a sárga a nap színét jelöli, a kék pedig az elmúlásét. Az első világháborút követően pedig új szín jelent meg a viseletükben: a zöld, amely a gyász jelképe lett – sorolja Kovács Szabolcs. A kiállítóteremben sétálva megtudom, hogy a legrégebbi alapszín az „öregkék”, amely attól ilyen zöldes, hogy a festéken lévő lakk- vagy olajréteg megöregedett. Ezután jött a habos piros, amely egy árnyalt, satírozott festést jelent. A XX. században pedig megjelent a barna alapszín, a pácolt barna bútorok domináltak, ami valójában az elszegényedett parasztságot, így a bútorfestés hanyatlását jelentette.

Nem bánta meg

Amíg régen minden parasztházat festett bútorok díszítettek, és nem volt lakodalom rózsás kelengyeláda nélkül, a parasztság elszegényedésével a festett bútorokat felváltották a natúr fenyőbútorok, amelyekhez maguk készítettek a zöld dióból pácot, vagy lenolajjal átkenték, hogy mosható és törölhető legyen.

– Az asztalosok kénytelenek voltak áttérni másik szakmára, kádárok vagy kocsikészítők lettek. Az én nagyapám például a „koporsós Jani bácsi” lett a faluban. Régen azt mondták, a jó asztalosnak a bölcsőtől a koporsóig mindent meg kell tudnia csinálni. Az a kevés megrendelés szerencsére a mi családunkhoz érkezett, és a nagyapám továbbörökítette tudását a gyermekeinek, így az én édesapám is a szakma nagymestere lett – avat be. Ő maga 1989-ig dolgozott művész tanárként, mígnem egyre nehezebb lett a pedagógus és a művészpálya összehangolása.

– Édesapám 75 éves korában hagyta abba az asztalosmunkát, ezért döntenem kellett, hogy folytatom a tanítói hivatásomat, vagy ennek szentelem az életemet. Végül elhatároztam, hogy ezt a hagyományt és örökséget viszem tovább. Nem bántam meg – fűzi hozzá Kovács Szabolcs.