Az intézet főigazgatója által jegyzett, személyes hangvételű írás a kommunista diktatúrák áldozatának emléknapjára időzítve jelent meg. Horváth-Lugossy Gábor tévhitnek nevezi azt a tételt, mely szerint nem is nagyon volna már igény a múlt feltárása, azt azonban maga is elismeri, hogy a kulturális szférában az ehhez szükséges segítségnyújtás nem volt természetes. Vagy nem úgy volt természetes, ahogyan a második világháború után szinte ontották a világra a filmstúdiók az amerikai háborús filmeket – teszi hozzá, utalva arra, hogy ezek az alkotások egyformán a gonosz birodalmaként ábrázolták a háborús bűnös, náci Németországot, mint a létező legnagyobb civilizációs eltévelyedést. Ez rendben is van – folytatja –, de ezt azzal egészíti ki, hogy az viszont már nincs rendben, hogy elmaradt ugyanez az ádáz következetesség a kommunista rendszer embertelenségének ábrázolásában. Így nem születtek meg azok a filmek, amelyek a több mint 100 millió áldozatot követelő kommunizmust mutatták volna be a maga leplezetlen, brutális valóságában.
Éppen ezért fontosnak tartja, hogy beszámoljon arról: a Magyarságkutató intézet már alakulásának évében kiemelt feladatának tekintette, hogy az emlékezetpolitika és a művészet összefogását elősegítse. Ennek köszönhető az M5 kulturális csatornával együttműködésben elkészült “Szerettünk volna még élni” című film, amely Tumbász Ákos mártír koncepciós perét, és a kommunista rendszer kegyetlenségét mutatja be – hívja fel a figyelmet Horváth-Lugossy Gábor.
Az MKI főigazgatója aggasztónak tartja az ennek – és más dicséretes kezdeményezéseknek – ellenére kialakult információhiányos állapotot, s aggodalmának okaira a számok segítségével is rávilágít.
Mint fogalmaz: akik a rendszerváltozás idején 9-10 évesek voltak, azok még utolsóként saját maguk is tapasztalhatták a kötelező kisdobossá avatást, az akadályversenyeket, láthattak úttörőket, május 1-jei transzparenses felvonulásokat. De mindezt szerencsére utoljára 30 éve lehetett megtapasztalni. Ez a szerencse egyben azonban a felejtést is magában hordozza: mert az azóta felnőtt 2 millió 570 ezer polgártársunk – s az összes 18 év alatti, azaz 1,5 millió fiatalt beleszámítva már 4 millió magyar – „nem tapasztalhatta testközelből a roskadozó szovjet típusú diktatúra társadalmi elnyomását és szellemi terrorját”.