Magyarságkutató Intézet: Négymillió ember figyelmét kell ráirányítani a kommunizmus bűneire (videó)

A rendszerváltás óta felnőtt generációk és a mai fiatalok nem is tudják igazán, mit jelentett a kommunizmus elnyomása alatt élni, de ezt az információhiányos állapotot meg kell szüntetni – hívta fel a figyelmet a Magyarságkutató Intézet közleménye.

Az intézet főigazgatója által jegyzett, személyes hangvételű írás a kommunista diktatúrák áldozatának emléknapjára időzítve jelent meg. Horváth-Lugossy Gábor tévhitnek nevezi azt a tételt, mely szerint nem is nagyon volna már igény a múlt feltárása, azt azonban maga is elismeri, hogy a kulturális szférában az ehhez szükséges segítségnyújtás nem volt természetes. Vagy nem úgy volt természetes, ahogyan a második világháború után szinte ontották a világra a filmstúdiók az amerikai háborús filmeket – teszi hozzá, utalva arra, hogy ezek az alkotások egyformán a gonosz birodalmaként ábrázolták a háborús bűnös, náci Németországot, mint a létező legnagyobb civilizációs eltévelyedést. Ez rendben is van – folytatja –, de ezt azzal egészíti ki, hogy az viszont már nincs rendben, hogy elmaradt ugyanez az ádáz következetesség a kommunista rendszer embertelenségének ábrázolásában. Így nem születtek meg azok a filmek, amelyek a több mint 100 millió áldozatot követelő kommunizmust mutatták volna be a maga leplezetlen, brutális valóságában.

Éppen ezért fontosnak tartja, hogy beszámoljon arról: a Magyarságkutató intézet már alakulásának évében kiemelt feladatának tekintette, hogy az emlékezetpolitika és a művészet összefogását elősegítse. Ennek köszönhető az M5 kulturális csatornával együttműködésben elkészült “Szerettünk volna még élni” című film, amely Tumbász Ákos mártír koncepciós perét, és a kommunista rendszer kegyetlenségét mutatja be – hívja fel a figyelmet Horváth-Lugossy Gábor.

Az MKI főigazgatója aggasztónak tartja az ennek – és más dicséretes kezdeményezéseknek – ellenére kialakult információhiányos állapotot, s aggodalmának okaira a számok segítségével is rávilágít.

Mint fogalmaz: akik a rendszerváltozás idején 9-10 évesek voltak, azok még utolsóként saját maguk is tapasztalhatták a kötelező kisdobossá avatást, az akadályversenyeket, láthattak úttörőket, május 1-jei transzparenses felvonulásokat. De mindezt szerencsére utoljára 30 éve lehetett megtapasztalni. Ez a szerencse egyben azonban a felejtést is magában hordozza: mert az azóta felnőtt 2 millió 570 ezer polgártársunk – s az összes 18 év alatti, azaz 1,5 millió fiatalt beleszámítva már 4 millió magyar – „nem tapasztalhatta testközelből a roskadozó szovjet típusú diktatúra társadalmi elnyomását és szellemi terrorját”.

Horváth-Lugossy Gábor megítélése szerint a felejtéshez az is hozzájárul, hogy a diktatúra alatt a családok igyekeztek a felejtésbe menekülni, hogy legalább ezzel megóvhassák a következő generációkat a kommunizmus rémségeitől, ami már csak azért is praktikus túlélési stratégia volt, mert nyilvánosan beszélni eleve nem is volt szabad akkor semmiről.

Ebbe azonban nem szabad belenyugodni – érzékelteti Horváth-Lugossy Gábor, aki saját írásában a személyes példájával is élen jár. Szinte vallomásos jellegűvé átlényegülő megemlékezésében felidézi saját családjának legendáriumát, hogy maga is áttörje a hallgatás falait.

Mint írja: ő maga felejthetetlen örökségként őrzi egyik nagybátyja, Horváth Lajos emlékét, akit 1945-ben, 18 évesen lőttek agyon a szovjet katonák, mert próbálta védeni a lányokat, asszonyokat attól, hogy meggyalázzák őket. „Tudta, mi volt a dolga, s tette is a dolgát, még akkor is, ha az életével fizetett ezért a hősies közbeavatkozásért” – idézi fel a történteket, majd egy különleges, Magyarországon csak kevesek által ismert televíziós interjút is közread, amelyben másik nagybátyja, Horváth János vall arról, hogyan vészelte át a Gestapo és az AVO börtönében átélt megpróbáltatásait.

A nemrég elhunyt Horváth 1921. november 7-én született Cecén. A negyvenes években a Kisgazdapárt képviselője lett. Kétszer ítélték halálra. A Gestapo és a kommunisták börtöneit is megjárta. Az 1956-os forradalom követeként került az Egyesült Államokba, ahonnan csak 1989 után térhetett haza. 1998 és 2014 között a Fidesz képviselője (2003-tól a Parlament korelnöke) volt az Országgyűlésben

Mi már csak ilyenek vagyunk – őrzi és osztja meg a nyilvánossággal családja megpróbáltatásainak emlékét Horváth-Lugossy Gábor. Aki annak tudatában tárja mindezt a nyilvánosság elé, hogy tisztában van azzal: a mai fiatalok nem tudják magukat beleképzelni a kommunista diktatúra Magyarországába, a Gulág mintájára létrehozott internálótáborok mindennapjaiba, a koncepciós perek ezreibe, a jeltelen sírokba temetés időszakába.

Írásának vezérmotívuma így az, hogy ugyan tudja, de nem fogadja el, hogy még mindig nem egységes ennek az emléknapnak az átélése, üzenetének megértése, egyáltalán annak felfogása, miért van szükség erre az emlékezésre.

Horváth János emlékezését így nyilván annak megrendítő ereje miatt is ajánlja a mai emléknapon még mindig emlékezni akaró honfitársai figyelmébe.

https://vimeo.com/393327579