A nyári hídfőcsaták kezdete a Donnál

A Don menti hídfőcsaták az őszi hadműveleti szünet beálltáig, 1942. szeptember 16-ig zajlottak.

A szovjetek csapataik nagy részét kivonták a Don és az Oszkol közötti terepszakaszról, a Don nyugati partján pedig három, jelentősen megerősített hídfőállást alakítottak ki Urivnál, Korotojaknál és Scsucsjénál. „A terepet jól ismerő ellenséges csapatok e hídfőket általában a Don kanyarulataiban építették ki, ennélfogva kizárták ezek megkerülésének vagy oldalba támadásuknak lehetőségét. Felszámolásuk egyedül csak arctámadással volt lehetséges. Területük 30 és 100 négyzetkilométer között változott. Mély horhosaikkal, erdőikkel, mocsaraikkal és fedett dombjaikkal jól védhető felvonulási területek voltak. Összeköttetésüket a túlsó parttal víz alatti és pontonhidak biztosították. A nagyobb hídfőállásokat egy-egy hadosztály erejű szovjet harccsoport védte, melyeknek személyi és anyagi utánpótlása folyamatosan és szinte észrevétlenül történt a Don bal partjáról. – A szovjet hadvezetés célja e hídfőkkel egy esetleges nagyobb szabású hadművelet kiindulóbázisainak megteremtése, illetve a közeli voronyezs–davidovkai vasútvonal oltalma volt” – írta Szabó Péter hadtörténész, akinek Magyarok a Don-kanyarban. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942–1943) című nagymonográfiája (Kossuth Kiadó, Budapest, 2019) és a témában megjelent más munkái alapvető fontosságúak a magyar 2. hadsereg Don menti hadműveleteinek története szempontjából, így ezen írás fundamentumát is képezik.

A Sztorozsevoje és Uriv között elterülő Don-kanyarulatban a gyalogoskötelékekkel megerősített szovjet 130. harckocsidandár kb. 60 db harckocsival – pár KV–1 nehéz és T–34/76 közepes, többségében T–60 könnyű-, valamint amerikai gyártású harckocsival – védekezett.

Egy kilőtt szovjet T–34/76C közepes harckocsin pózoló honvéd 1942 nyarán
Fotó: Sárosi Ervin hadapród őrmester/Babucs Zoltán gyűjteménye

Hetvennyolc esztendővel ezelőtt, 1942. július 18-án hajnali 3-kor indult meg az első urivi hídfőcsata, s a magyar támadásban az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztály is részt vett. A magyar páncélosok 16.30-kor elérték a Dont, de a gyalogság nem fésülte át kellő alapossággal a terepet, így 2-3 század szovjet katona visszaszivárgott a mocsaras területre. A 30/I. harckocsi zászlóalj 21 ellenséges harckocsit lőtt ki a hídfőben, ebből 12-t a 30/3. nehéz harckocsi század német gyártású Pz.IV.F–1 közepes harckocsijai, ráadásul négy működőképes, amerikai M3A1 (Stuart) „lend-lease” könnyűharckocsit is zsákmányoltak. Az első magyar páncélos ász Roszik János továbbszolgáló szakaszvezető, félszakasz parancsnok volt, aki „páncélfír”-jével négy szovjet páncélost semlegesített. (Roszik továbbszolgáló szakaszvezető 1942. szeptember 10-én, a harmadik urivi hídfőcsata során még két ellenséges harckocsit lőtt ki. Sztorozsevojénál azonban utolérte a végzete. Századparancsnoka, Makláry László százados visszaemlékezése szerint „egy nehéz páncéltörő rejtett lövegéből olyan súlyos telitalálat éri, hogy a harckocsi, mint egy virág szirma szétnyílik, berobban, s az öt ember maradványait egy faládában lehetett csak összegyűjteni!” A 313-as toronyszámú harckocsi parancsnokát post mortem tüntették ki a Magyar Nagy Ezüst Vitézségi Éremmel.) A támadás első napján a honvédek véres vesztesége 149 fő volt és két T–38 könnyű harckocsi sérült meg.

A budapesti 51. páncélvadász zászlóalj egyik szakaszparancsnoka, Legány Dezső tartalékos zászlós az alábbiakban emlékezett vissza harcaikra: „Július 18-án hajnali három órakor alig kapaszkodtunk fel a horhosból, a síkságon egy T–34-est vettem észre. Felváltva lőtte harckocsijainkat. Nem sokáig tüzelt: 800 méter távolságból az egyik Nimródunk [pontosabban: 40 M. Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyú] kilőtte az ablakán át, a 7,5 centiméteres előtétpáncél dacára. Embermagasságú napraforgótáblában nyomultam az otticsihai erdő felé […] Úgy látszott, az erdő szélétől ágyúval lövik az oda előnyomuló gyalogságunkat. Ezért 750 méter távolságból rálőttünk az ágyúra 4 repeszlövést. Erre az ágyúnak látszó bokor kitört egy fát. Ebből már tudtam, nem ágyúból, hanem harckocsiból lőnek. Nyomban 4 páncélgránátot eresztettünk oda. Kétszer is visszatüzeltek, de nem találtak el. Jobbra 40, majd balra 50 métert előrerobogva kétszer is rálőttünk 4 páncélgránát-sorozatot, mire kilőttük. Akkor megmozdult a harckocsi, és csövén fehér ruhával odajött hozzánk. Magyar gyalogsági hadnagy szállt ki belőle. Közben ugyanis gyalogságunk elérte az erdőt, s egyik hadnagyuk látta, egy Nimród les a harckocsikra, levetette egyetlen fehér holmiját, a gatyáját, azt tűzte az ágyú csövére. Utána kidobálta a harckocsiból a halottakat, s így szólt: »Ha már kilőttétek, vigyétek magatokkal!« Akkor láttam először M3 Stuart harckocsit, s igencsak meglepett, amikor megtudtam, hogy Amerikában készítették. Vastag páncélzata miatt nem tudtuk volna kilőni, de a vezető nyitva hagyta az ablakát – hogy jobban lásson – és mi azon keresztül lőttük ki. Sajnáltam azokat a katonákat, akik benne voltak, de ilyen a háború. […] Sajnos a Don menti mocsaras, bozótos területen egy-két század szovjet katona húzódott meg észrevétlenül. A Don vizes partjára hadsereg-parancsnokságunk nem kívánt magyar gyalogosokat telepíteni, hogy ott beássák magukat, mert bokáig vízben állva, a túloldalról a szovjet aknavetősök és sorozatvető »Sztálin-orgonisták« pusztító támadásának lettek volna kitéve, nagyon embertelen viszonyok között. Minthogy gyalogságunkat emberiességi szempontból kivonták onnan, helyüket éjszakánként egyre több szovjet katona foglalta el. Pár hét múlva az urivi Don-kanyar megint szovjet kézre került.”

A nagy veszteségeket elszenvedő veszprémi 4/III. zászlóalj egyik alantostisztje, Román István tartalékos zászlós is írt a hídfőcsaták kezdetéről: „Este úgy fekszünk le, hogy másnap hajnalban 3 órakor megint támadnunk kell. Nem törődünk mi már semmivel, csak le tudjunk feküdni az édes anyaföldre. Éjjel 2 órakor ébresztő. Az újabb parancs szerint a támadás csak fél ötkor kezdődik erős tüzérségi támogatás mellett. Három lépcsőben támadunk, a 8. század, ahová minket is beosztottak, a harmadik lépcsőben. Ez valamivel jobb, mint az első sorokban harcolni, de ez sem életbiztosítás. Támadásunk sikeres, mert a harckocsik visszavonulnak a 8 km-re fekvő Uriv községbe. A zászlóalj már a község szélén emelkedő dombperemet is elfoglalja, a légvédelmi tüzérek földi célpontokként házakat gyújtanak fel. Késő délután parancsot kapunk, hogy egyelőre mindenki ássa be magát, rendezkedjünk be éjjeli védelemre. […] Uriv végre a mienk. A település egy dombvonulat tetején fekszik, a keleti oldalon szép kilátás nyílik a közelben kanyargó sárgás Don folyóra. Minden eshetőségre felkészülve, váratlan támadástól tartva, körkörös védelemre beássuk magunkat. Nehézfegyvereink jó kilátással a dombon maradnak, csak az előőrsök, közel a folyóhoz, építik ki árokrendszerüket.”

A Don menti hídfőcsaták ezzel nem értek véget, hanem az őszi hadműveleti szünet beálltáig, 1942. szeptember 16-ig zajlottak.

Babucs Zoltán, ügyvivő szakértő

Történeti Kutatóközpont, Magyarságkutató Intézet