Nyolcvankét éve született meg az első bécsi döntés

A trianoni Magyarország azon hatalmakkal kereste a kapcsolatot, melyek elvetették a versailles-i békerendszert.

Egri 14-es honvédek az egyik felvidéki település diadalkapuja előtt (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A csehszlovákok ellen kidolgozott Fall Grün katonai megvalósítása végül elmaradt, hiszen a béke megőrzésének érdekében Münchenben tárgyalóasztalhoz ültek a britek, a franciák, a németek és az olaszok. Szeptember 29-én a németek így kapták meg a csehszlovákoktól a német ajkú Szudéta-vidéket, s olasz javaslatra ezen egyezmény záradékába bekerült, hogy Csehszlovákiának tárgyalás útján kellett rendeznie területi vitáit Magyarországgal és Lengyelországgal. A csehszlovákoknak erre három hónap állott rendelkezésükre, s amennyiben a tárgyalások nem vezetnek eredményre, úgy a szóban forgó területi kérdéseket egy nemzetközi döntőbíróság fogja rendezi. Lengyelország erre villámgyorsan reagált, haderejének demonstratív felvonultatásával elérte, hogy Teschen vidékét és néhány, a Magas-Tátrában fekvő községet megkapjon Csehszlovákiától.

Az Ókomáromban október 8–13. között – rendhagyó módon francia helyett magyarul – megtartott csehszlovák–magyar határtárgyalások során a csehszlovákok „jóindulatának” jeleként Ipolyság és Sátoraljaújhely-Gyártelep október 11-én visszatért Magyarországhoz. A tárgyalások végül megfeneklettek a jelentős nézetkülönbségek miatt, ugyanis a csehszlovákok csak 5405 négyzetkilométer és 349 ezer lakos átadását ajánlották fel, míg a magyar fél követelése 14 153 négyzetkilométer és 1,091 millió lakos volt. Erre Jozef Tisoék kijelentették, hogy hadseregük kész megvédeni a csehszlovák határokat. Mindenki úgy vélte, küszöbön áll a magyar–csehszlovák fegyveres konfliktus.

A csehszlovákok már a müncheni egyezményt megelőzően, szeptember 23-án elrendelték az általános mozgósítást, így a trianoni határ mentén a csehszlovák 3. hadsereg hét gyalog- és egy gyorshadosztálya sorakozott fel – október végéig még további hét gyaloghadosztály került ide erősítésként –, míg a határon a csehszlovák államvédelmi őrség zászlóaljai álltak. Szeptember derekától a honvédség hét korosztályát mozgósították (1919 óta első ízben) és az északi határ környékére – szemben az 1200 elemből álló csehszlovák kiserődrendszerrel, amelyet nehéztüzérség hiányában csak nagy véráldozatok árán lehetett volna leküzdeni – vonult fel négy megerősített vegyesdandár – amelyek a Huba I. hadrend értelmében a hadtest elnevezést vették fel –, vagyis a székesfehérvári II., a budapesti I., a miskolci VII. és a debreceni VI. hadtest (mindösszesen 16 dandár erővel, amelyből 11 volt gyalogos, két lovas, egy gépkocsizó, egy folyamőr és egy repülő), valamint vitéz Kozma Miklós vezetése alatt a diverzáns feladatok végrehajtásával megbízott Rongyosgárda 19, polgári ruhát viselő lövészzászlóalja.

Magyarország nem akart háborút, ezért október 20-án nemzetközi döntőbíráskodást kért, amelyhez hat nappal később a „cselákok” is csatlakoztak. Miután Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy Közép-Európa érdektelen számára, lemondott jogairól, így a magyar–csehszlovák határterületi vita rendezésében Németország és Olaszország vett részt. A bécsi Belvedere palotában november 2-án kihirdetett első bécsi döntés a Magyar Királysághoz visszacsatolta a Felvidék és Kárpátalja déli részét, 11 927 négyzetkilométer területet és 1,058 milliólakost (86,5 százalékuk magyar volt!) a németek akarata ellenére, akik végig a csehszlovákokat támogatták, míg bennünket az olasz külügyér, Galeazzo Ciano gróf pártolt, aki egy magyar titkos delegáció felkészítése révén az összes, vita tárgyát település nevét és népességi viszonyait megtanulta, amelyekre Magyarország igényt tartott. A későbbi határkiigazítások révén a hazatért felvidéki területek nagysága 1939 márciusának végéig tovább növekedett: összesen 12 012 négyzetkilométer vált ismét magyarrá.

Az első bécsi döntés kihirdetésének hírére Budapest euforikus hangulatba került, a székesfőváros polgárai november 2-án este Imrédy Béla miniszterelnök budavári rezidenciája elé vonultak, aki a hatalmas tömeg előtt tartott beszédét a következő szavakkal zárta: „megértük a magyar feltámadás napját!” Az ünneplő sokaság a német és az olasz nagykövetségnél is tartott szimpátiatüntetést, ám előtte a kormányzó beszédét hallgatta meg, aki a miniszterelnök hódoló szavaira a következőket válaszolta: „Köszönöm kedves szavaidat és köszönöm mindnyájatoknak, hogy ebben a késői órában felkerestetek. Amikor a rádióban a miniszterelnök bejelentette a várva várt hírt, az hiszem, hogy a csonka ország határain belül és kívül kevés magyar szem maradt szárazon. Hallottátok a jó hírt, azután megindultatok. Hangos lett az utca, de most másképp, mint néha szokott lenni, most egyetlen lelkes magyar szótól visszhangzott, így van jól. Nem is hiszem, hogy mától fogva valaki is disszonáns hangot merne vinni Pest utcáira. Most pedig térjetek haza és álmodjunk még szebbeket, mit amilyen álom most beteljesedett.”

Másnap az Ipoly-rendelet értelmében a Magyar Királyi Honvédség kijelölt seregtestei felzárkóztak az északi határra, hogy a döntés értelmében november 5. és 10. között vonuljanak be a visszatért felvidéki területekre, vagyis a Csallóközbe a II., az Ipoly folyó vidékére az I., Rozsnyó és Kassa körzetére a VII., míg a Munkács és Ungvár által határolt délnyugat-kárpátaljai részbe a VI. hadtest csapatai.

A kormányzó november 4-én adta ki hadparancsát: „Honvédek! A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédségünk húsz esztendei nehéz várakozás után átlépi azt a határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egymillió testvérünk vár reátok odaát! Az ő számukra két évtizedes súlyos megpróbáltatás után Ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesülését. Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre! Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek és honvédségünk dicső múltjához méltóan szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden egyes lakóját, magyarokat, szlovák, ruszin és német testvéreinket egyaránt. Büszkén és bizalommal bocsájtalak utatokra azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán az új életre támadt magyar erő segítségével visszaszerzett területeket soha semmi szín alatt sem hagyjuk el többé! Isten és a haza nevében: előre!”

Amikor november 5-én a honvédek megkezdték felvidéki bevonulásukat, a visszatért városokban és falvakban mindenki olvashatta a hazatértekhez magyar, szlovák, ruszin és német nyelven intézett kormányzói szózatot: „Magyarok! Újra szabadok vagytok. A gyötrelmek és megpróbáltatások ideje lejárt. A ti szenvedéstek, törhetetlen akarástok és mindnyájunk küzdelme diadalra juttatta az igazságot. Ismét a Szent Korona fénye sugároz felétek, az ezeréves magyar múlt sorsközösségének újból részesei lettetek. A magyar haza szeretete és gondoskodása vár benneteket. A Magyar Királyi Honvédség lép elsőnek a rabságból felszabadult ősi magyar földre, hogy megvédelmezze és soha többé el ne hagyja. Szeretettel öleljük magunkhoz e területen élő valamennyi nép fiát, hogy velünk örvendezzenek és részesei legyenek a felszabadulás ünnepének. Legyen mindenütt rend, nyugalom és becsületes magyar munka. Ne feledjétek, hogy a világ szeme rajtunk van. Isten áldása legyen e hazán!”

A szerző Babucs Zoltán ügyvivő szakértő

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.