Egyetemi közcélú alapítványok: lopás, spájzolás vagy valami más?

Az Országgyűlés múlt heti szavazását követően mindössze öt budapesti egyetem maradt minisztériumi fenntartásban. Milyen kritikák vetődtek fel és ezekre mik a válaszok? Gallai Sándor írása a Corvinák portálról.

Platón tanítványai körében - mozaik, Római Nemzeti Régészeti Múzeum, Nápoly / Wikimedia Commons

A felsőoktatás irányítási modelljében véghez vitt váltás körüli pártpolitikai csatazajból egyértelműen kihallatszik a lopást, a vagyonátmentést, a párhuzamos államot kiáltók hangja. Ez az értelmezés politikailag érthető, de közpolitikai szemüveggel a felsőoktatás problémái, az átalakítás céljai, a választott eszközök és a kimeneti lehetőségek is jóval összetettebbek.

Az átalakulással szemben három igazán súlyos kritika vetődött fel.

Az első a vagyonvesztés és a „vagyonlenyúlás” lehetősége. Ha valóban ez lenne a politikai szándék, akkor miért került a jogszabályba az állam elővásárlási joga? És mi értelme lenne kockázatot vállalni nem politikus kurátorokkal, az eddigi és a felálló kuratóriumok zömében többséget alkotó, jellemzően akadémiai, üzleti és művészeti személyekkel, akik emberi és szakmai megbecsültségüket játszanák el, ha vagyonátjátszáshoz asszisztálnának? Jól tudjuk, hogy akik állami/önkormányzati vagyont szeretnének magánkézre játszani, azok ennél sokkal könnyebben megtehetik, megtették, minek nehezítenék a saját helyzetüket elővásárlással és civil kurátorokkal?

Bár az alulfinanszírozott felsőoktatás mércéjével mérve komoly vagyonról van szó, az egyes egyetemnek juttatott csomagok értékéből, a várható hozamok és/vagy hasznosítási bevételek nagyságából két dolog biztosan megállapítható:

1) Az alapítványi működtetésű nyugati egyetemek – köztük a CEU is – jóval nagyobb vagyonnal rendelkeznek.

2) A juttatott vagyonból várható bevételek nem elégségesek, a minőségi működéshez kiegészítő állami forrásokra és/vagy a saját bevételek érdemi növelésére lesz szükség.

Amerikában a végzettek adományaikkal jelentős mértékben hozzájárulnak egykori egyetemük finanszírozásához, nálunk ez a fajta támogatás szinte teljesen hiányzik, és – kevés kivételtől eltekintve – a vállalati szponzoráció sem számottevő. Ilyen helyzetben az egyetemek részéről a kapott vagyon értékesítése a gazdálkodás fenntarthatatlanná tételével lenne egyenértékű. Nem az tehát az igazi veszély, hogy valakik „lenyúlják” az egyetemek vagyonát, és az sem valószínű, hogy az államnak vissza kellene vásárolnia az átadott vagyonelemeket. Sokkal inkább tarthatunk attól, hogy kevés egyetem tud majd élni a nagyobb mozgástérrel, nem sokan lesznek képesek anyagilag jobban teljesíteni, márpedig akkor a végén továbbra is az államnak kell kiegészítenie a költségvetésükből hiányzó összegeket.

A második kritika az egyetemi autonómia csorbítása, a harmadik pedig – az előzővel összefüggésben – a kuratóriumok összetétele, a politikai kinevezettek nagy száma.

Az egyetemi autonómia azt jelenti, hogy az oktatók külső befolyástól mentesen tanítanak és kutatnak, az intézmény pedig szabadon dönt a költségvetéséről és a gazdálkodásáról, az alkalmazottairól és az előmenetelükről, a bérezésről és a hallgatói juttatásokról, a szakok indításáról és a kivezetésükről, a szervezeti struktúrájáról és a vezetőiről. Az egyének és az egyes szervezeti egységek azonban sehol sem élvezhetnek teljes körű autonómiát, hiszen számos kérdésben (pl. költségvetés, szakok, tantárgyak) az egyetem vezetése és/vagy döntéshozó testületei mondják ki a végső szót. Kelet-Európában ráadásul külső kötöttséget jelentett, jelent az állam rendszerváltás után is fennmaradó, a nyugatival összevetésben jóval kiterjedtebb szabályozói és finanszírozói szerepe (például a felsőoktatási törvény, az akkreditációs eljárás, a fenntartói támogatás vagy éppen a közalkalmazotti törvény és bértábla révén).

A közalapítványi fenntartással ezek a kötöttségek részben oldódnak, a politikai (közvetlen minisztériumi) kontroll lazul, a fenntartói szemlélet a testület nem politikusi (jellemzően akadémiai, üzleti és szakterületi) tagjai révén a korábbinál összetettebbé és többszempontúvá válik.

A kuratóriumi tagokra a parlament nem alkotott összeférhetetlenségi szabályokat, és majdnem mindegyik kuratóriumba kerül(t) egy-egy gyakorló politikus. Bár a többi tag nem politikai szereplő, a miniszterelnök nem rejtette véka alá, hogy az értékrendjük fontos szempont volt a kiválasztásukkor.

Aktív politikusok jelenléte a kuratóriumokban – még ha tőlünk nyugatabbra is találunk rá példákat – több szempontból sem kívánatos, önmagában ettől azonban nem fog sérülni az átalakuló egyetemek autonómiája, hiszen a fenntartót korábban is aktív politikusok képviselték (jellemzően miniszter és államtitkár, illetve helyettes államtitkár), most viszont a politikusok kisebbségben lesznek a kuratóriumokban. Az egyetemi autonómia attól függően lesz korlátozottabb, hogy a fenntartói alapítványok mennyi önállóságot biztosítanak az egyetem vezetésének és döntéshozó testületeinek. A már átalakult egyetemeknél találunk példát olyanra, ahol a szenátus jogkörei nem csorbultak (pl. MOME), de látunk olyat is, ahol a kuratórium döntései érdemben szűkítik a szenátus és a menedzsment lehetőségeit (pl. SZFE).

Eddig a minisztérium jogi és pénzügyi oldalról próbálta terelgetni az egyetemeket, de az akadémiai teljesítményüket nem tudta érdemben és – főleg nem – rendszerszintűen befolyásolni.

A teljesítményt célzó legtöbb rendszerváltás utáni kísérlet elvérzett az egyetemi autonómia pajzsán. (Ez a pajzs egyébként sok problémát is elfedett a politikai ejtőernyőzöttektől az ideológiai oktatásig, a minőségi és teljesítményi gondoktól a hallgatói és oktatói visszaélésekig, a plágiumoktól a pénzek kiszivattyúzásáig, az irracionális szak- és szervezeti struktúráktól a felelőtlen gazdálkodásig. Voltak, vannak egyetemek, ahol ezek a jelenségek elvétve jelentkeznek, másoknál viszont tartósan fennmaradó problémákról beszélhetünk.)

Az egyetemek többsége külső behatás nélkül nem tud leszámolni a bürokratikus működéssel, nem képes minőségi ugrást végrehajtani és versenyképessé válni.

A sikeresebb intézményekben jelenleg jellemzően a minőségnek nem kedvező tömegoktatás zajlik, a hallgatóhiányos egyetemek pedig – megfelelő minőségű oktatók hiányában – nem tudnak előnyt kovácsolni a kis létszámú oktatásból. A minőséget ösztönző minisztériumi eszközök eredménytelennek bizonyultak, az intézmény-összevonásoktól remélt érdemi integráció, szervesülő racionalizálás nem nagyon ment végbe. Az alapítványi fenntartás ezért olyan alternatíva, amelyik nagyobb önállóságot adhat a jól működő egyetemeknek, és érdemi átalakulásra kényszerítheti a gyengébbeket.

Az alapítványi fenntartástól azonban nem lesz jobb az egyetemek finanszírozási pozíciója: nem ettől függ az állami támogatásuk mértéke, se a vállalati szektorból behozott pénzeik nagysága, se a hallgatói befizetések és egyéb önálló bevételeik összege.

A magyar felsőoktatás szerkezete továbbra is szétaprózott, az ország méretéhez, a demográfiai trendekhez és a nemzetközi versenyképtelenséghez képest túl sok egyetem van Magyarországon.

A politika az érettségiző korcsoporthoz tartozók számának lassú, de folyamatos csökkenése ellenére sem merte felvállalni az intézménybezárásokat, ami nemcsak a polgármesterek lobbierejével és a várható szavazatvesztésekkel magyarázható, hanem azzal is, hogy a vidéki intézmények sok helyütt az adott település fontos munkáltatói, egyúttal a helyi értelmiség megtartásának kulcsszereplői és a szellemi élet központjai.A nemzetközileg versenyképesebb egyetemek (pl. SOTE, Állatorvostudományi Egyetem, KLTE, Szegedi Tudományegyetem) a közalkalmazotti béklyótól megszabadítva esélyt kapnak a kitörésre: a minőségi munka megkövetelésére és a kiváló oktatók megbecsülésére, továbbiak megszerzésére. A duális képzésben élen járók (pl. Széchenyi Egyetem, Neumann János Egyetem) könnyebben és még szorosabban együtt tudnak működni kiemelten fontos üzleti partnereikkel, míg a fennmaradásért küzdő egyetemek kaptak egy újabb esélyt életképességük javítására, amivel a politika is lezárhatna egy régóta fennálló, számára megoldhatatlannak tetsző problémát.

A kuratóriumok összetételéből és a kurátorok jogállásából további politikai szándékok is körvonalazódnak.

A közreműködők listájából egyértelmű, hogy a kormánytöbbség nem szeretné az átalakítást az akadémiai szféra meghatározó vezetőire bízni. A kurátorok és az átalakulási irány védettségét hosszabb távon is szeretnék biztosítani, amit a változtatás parlamenti kétharmadhoz kötése mutat.

Ilyen keretek között feltételezhető (járulékos) politikai cél a felsőoktatás hosszú távú szemléletváltásának és elitcseréjének elindítása.

A politikai célok legitimitását azonban csakis az egyetemek jobb teljesítménye biztosíthatja. A modellváltás lehet egy ilyen irányba tett első lépés, de ha nem követik a működést és a teljesítményt támogató-ösztönző észszerűsítések (pl. szakfelülvizsgálatok, teljesítményalapú oktatói bérdifferenciálás), ha nem lesz további – a minőségi oktatást lehetővé tevő és anyagilag is elismerő – tőkebevonás, ha nem válik az itthoni oktatói pálya vonzóvá a tehetséges végzősök, a külföldön doktorálók és kutatók, az üzleti életben és az egyéb szakmai (pl. mérnöki, orvosi, művészeti) területeken sikeresek számára, akkor nem fog javulni az intézmények teljesítménye, nem fogják jobban vonzani a hazai és a külföldi hallgatókat, és a felsőoktatás valamennyi kezeletlen bajának felelőssége a kuratóriumokra fog rászakadni.

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.

(Borítókép: Platón tanítványai körében – mozaik, Római Nemzeti Régészeti Múzeum, Nápoly/Wikimedia Commons)