Egyetemi közcélú alapítványok: lopás, spájzolás vagy valami más?

Az Országgyűlés múlt heti szavazását követően mindössze öt budapesti egyetem maradt minisztériumi fenntartásban. Milyen kritikák vetődtek fel és ezekre mik a válaszok? Gallai Sándor írása a Corvinák portálról.

Platón tanítványai körében - mozaik, Római Nemzeti Régészeti Múzeum, Nápoly / Wikimedia Commons

Az egyetemi autonómia azt jelenti, hogy az oktatók külső befolyástól mentesen tanítanak és kutatnak, az intézmény pedig szabadon dönt a költségvetéséről és a gazdálkodásáról, az alkalmazottairól és az előmenetelükről, a bérezésről és a hallgatói juttatásokról, a szakok indításáról és a kivezetésükről, a szervezeti struktúrájáról és a vezetőiről. Az egyének és az egyes szervezeti egységek azonban sehol sem élvezhetnek teljes körű autonómiát, hiszen számos kérdésben (pl. költségvetés, szakok, tantárgyak) az egyetem vezetése és/vagy döntéshozó testületei mondják ki a végső szót. Kelet-Európában ráadásul külső kötöttséget jelentett, jelent az állam rendszerváltás után is fennmaradó, a nyugatival összevetésben jóval kiterjedtebb szabályozói és finanszírozói szerepe (például a felsőoktatási törvény, az akkreditációs eljárás, a fenntartói támogatás vagy éppen a közalkalmazotti törvény és bértábla révén).

A közalapítványi fenntartással ezek a kötöttségek részben oldódnak, a politikai (közvetlen minisztériumi) kontroll lazul, a fenntartói szemlélet a testület nem politikusi (jellemzően akadémiai, üzleti és szakterületi) tagjai révén a korábbinál összetettebbé és többszempontúvá válik.

A kuratóriumi tagokra a parlament nem alkotott összeférhetetlenségi szabályokat, és majdnem mindegyik kuratóriumba kerül(t) egy-egy gyakorló politikus. Bár a többi tag nem politikai szereplő, a miniszterelnök nem rejtette véka alá, hogy az értékrendjük fontos szempont volt a kiválasztásukkor.

Aktív politikusok jelenléte a kuratóriumokban – még ha tőlünk nyugatabbra is találunk rá példákat – több szempontból sem kívánatos, önmagában ettől azonban nem fog sérülni az átalakuló egyetemek autonómiája, hiszen a fenntartót korábban is aktív politikusok képviselték (jellemzően miniszter és államtitkár, illetve helyettes államtitkár), most viszont a politikusok kisebbségben lesznek a kuratóriumokban. Az egyetemi autonómia attól függően lesz korlátozottabb, hogy a fenntartói alapítványok mennyi önállóságot biztosítanak az egyetem vezetésének és döntéshozó testületeinek. A már átalakult egyetemeknél találunk példát olyanra, ahol a szenátus jogkörei nem csorbultak (pl. MOME), de látunk olyat is, ahol a kuratórium döntései érdemben szűkítik a szenátus és a menedzsment lehetőségeit (pl. SZFE).

Eddig a minisztérium jogi és pénzügyi oldalról próbálta terelgetni az egyetemeket, de az akadémiai teljesítményüket nem tudta érdemben és – főleg nem – rendszerszintűen befolyásolni.

A teljesítményt célzó legtöbb rendszerváltás utáni kísérlet elvérzett az egyetemi autonómia pajzsán. (Ez a pajzs egyébként sok problémát is elfedett a politikai ejtőernyőzöttektől az ideológiai oktatásig, a minőségi és teljesítményi gondoktól a hallgatói és oktatói visszaélésekig, a plágiumoktól a pénzek kiszivattyúzásáig, az irracionális szak- és szervezeti struktúráktól a felelőtlen gazdálkodásig. Voltak, vannak egyetemek, ahol ezek a jelenségek elvétve jelentkeznek, másoknál viszont tartósan fennmaradó problémákról beszélhetünk.)

Az egyetemek többsége külső behatás nélkül nem tud leszámolni a bürokratikus működéssel, nem képes minőségi ugrást végrehajtani és versenyképessé válni.

A sikeresebb intézményekben jelenleg jellemzően a minőségnek nem kedvező tömegoktatás zajlik, a hallgatóhiányos egyetemek pedig – megfelelő minőségű oktatók hiányában – nem tudnak előnyt kovácsolni a kis létszámú oktatásból. A minőséget ösztönző minisztériumi eszközök eredménytelennek bizonyultak, az intézmény-összevonásoktól remélt érdemi integráció, szervesülő racionalizálás nem nagyon ment végbe. Az alapítványi fenntartás ezért olyan alternatíva, amelyik nagyobb önállóságot adhat a jól működő egyetemeknek, és érdemi átalakulásra kényszerítheti a gyengébbeket.

Az alapítványi fenntartástól azonban nem lesz jobb az egyetemek finanszírozási pozíciója: nem ettől függ az állami támogatásuk mértéke, se a vállalati szektorból behozott pénzeik nagysága, se a hallgatói befizetések és egyéb önálló bevételeik összege.

A magyar felsőoktatás szerkezete továbbra is szétaprózott, az ország méretéhez, a demográfiai trendekhez és a nemzetközi versenyképtelenséghez képest túl sok egyetem van Magyarországon.

A politika az érettségiző korcsoporthoz tartozók számának lassú, de folyamatos csökkenése ellenére sem merte felvállalni az intézménybezárásokat, ami nemcsak a polgármesterek lobbierejével és a várható szavazatvesztésekkel magyarázható, hanem azzal is, hogy a vidéki intézmények sok helyütt az adott település fontos munkáltatói, egyúttal a helyi értelmiség megtartásának kulcsszereplői és a szellemi élet központjai.A nemzetközileg versenyképesebb egyetemek (pl. SOTE, Állatorvostudományi Egyetem, KLTE, Szegedi Tudományegyetem) a közalkalmazotti béklyótól megszabadítva esélyt kapnak a kitörésre: a minőségi munka megkövetelésére és a kiváló oktatók megbecsülésére, továbbiak megszerzésére. A duális képzésben élen járók (pl. Széchenyi Egyetem, Neumann János Egyetem) könnyebben és még szorosabban együtt tudnak működni kiemelten fontos üzleti partnereikkel, míg a fennmaradásért küzdő egyetemek kaptak egy újabb esélyt életképességük javítására, amivel a politika is lezárhatna egy régóta fennálló, számára megoldhatatlannak tetsző problémát.

A kuratóriumok összetételéből és a kurátorok jogállásából további politikai szándékok is körvonalazódnak.

A közreműködők listájából egyértelmű, hogy a kormánytöbbség nem szeretné az átalakítást az akadémiai szféra meghatározó vezetőire bízni. A kurátorok és az átalakulási irány védettségét hosszabb távon is szeretnék biztosítani, amit a változtatás parlamenti kétharmadhoz kötése mutat.

Ilyen keretek között feltételezhető (járulékos) politikai cél a felsőoktatás hosszú távú szemléletváltásának és elitcseréjének elindítása.

A politikai célok legitimitását azonban csakis az egyetemek jobb teljesítménye biztosíthatja. A modellváltás lehet egy ilyen irányba tett első lépés, de ha nem követik a működést és a teljesítményt támogató-ösztönző észszerűsítések (pl. szakfelülvizsgálatok, teljesítményalapú oktatói bérdifferenciálás), ha nem lesz további – a minőségi oktatást lehetővé tevő és anyagilag is elismerő – tőkebevonás, ha nem válik az itthoni oktatói pálya vonzóvá a tehetséges végzősök, a külföldön doktorálók és kutatók, az üzleti életben és az egyéb szakmai (pl. mérnöki, orvosi, művészeti) területeken sikeresek számára, akkor nem fog javulni az intézmények teljesítménye, nem fogják jobban vonzani a hazai és a külföldi hallgatókat, és a felsőoktatás valamennyi kezeletlen bajának felelőssége a kuratóriumokra fog rászakadni.

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.

(Borítókép: Platón tanítványai körében – mozaik, Római Nemzeti Régészeti Múzeum, Nápoly/Wikimedia Commons)