– A családtámogatás megtérülő befektetés. Egy lehetőség az európai országok számára, hogy a hagyományos értékeket megszilárdítsák, és megőrizzék az európai társadalmak hagyományos képét – fogalmazott Marion Maréchal korábbi nemzetgyűlési képviselő, a Francia Szociológiai, Gazdasági és Politikatudományi Intézet igazgatója a IV. Budapesti Demográfiai Csúcson tartott előadásában.
A francia társadalomtudós vasárnap reggel már a Kossuth rádiónak nyilatkozva azt mondta, Franciaország sokáig élen járó születési statisztikákat tudott felmutatni az Európai Unión belül. Ennek két oka volt. Az egyik egy tudatos családpolitika, amit aztán az Hollande-féle kormányzás fokozatosan leépített. A másik ok pedig az, hogy a bevándorló családok jelentős mértékben járultak és járulnak is hozzá a magas születésszámhoz. Mint elmondta, Franciaország csatlakozott azokhoz az országokhoz, amelyek az ENSZ „helyettesítési ráta” elnevezésű modelljét tartják Európára alkalmazhatónak. Ennek lényege, hogy az alacsony belső termékenységi rátát bevándorló családok letelepítésével, helyettesítéssel kell javítani. Ez alapvetően változtatta meg a társadalom képét már most:
a kutatások szerint a családok többségében legalább az egyik szülő bevándorlógyökerű, és míg az első generációs bevándorló nők termékenységi rátája 2,7, addig az országban születetteké 1,7, de akad olyan megye, ahol a különbség még nagyobb.
Marion Maréchal szerint mindez döntő változásokat hozhat. A bevándorlók többsége Franciaországban észak-afrikai, vagyis muszlim országból érkező. A most zajló folyamat vége az lehet, hogy a társadalom átalakul, és 2060-ra egy új muszlim ország jöhet létre. Megemlítette, hogy az ilyen gyökerű közösségekben már ma szó van a muszlim jogrend, a saría bevezetéséről, ez megtörténhet Franciaországban is.
A társadalomkutató megemlítette, nagyon fontosak az olyan fórumok, mint a budapesti demográfiai csúcs, Franciaországban ugyanis az egyetemi és akadémiai szellemi körökben bezárkózás figyelhető meg, rendszeresen ellehetetlenítik például az olyan konferenciák szervezését, amelyeken a fentebb sorolt aggályokat fel lehetne vetni, és megoldásokat lehetne rájuk keresni. Ráadásul mindez a baloldali diákszervezetek nyomására történik, amelyekkel az egyetemek együttműködnek. Hozzátette: sosem késő megpróbálni változtatni. A felsoroltak ellenére az látható, hogy az országon belül szellemi szigetek, egymást egyre inkább kereső csoportok jönnek létre, amelyek ellenállnak a nyomásnak, ezért nem elveszett még minden.
