– Részt vett többször is a határ magyar és az ukrán oldalán is humanitárius segélyakciókban. Mit tapasztalt? Hogyan fogadták a magyar segítségnyújtást a háború által fenyegetett kárpátaljai magyarok és az ország belső területéről érkezett ukrán menekültek?
– Kárpátalján az elmúlt száz évben sosem volt könnyű magyarnak lenni. Kemény élethez szoktak ott a mieink.
Amit mostanra – jórészt anyaországi segítséggel – felépítettek: a magyar óvodák, iskolák, templomok, otthonok, azoknak jelentős része a háború miatt kiürülhet. A jajkiáltás elért hozzánk, nemcsak Beregbe, Szatmárba vagy Szabolcsba, hanem Budapestre és az ország legtávolabbi sarkába is. A jó szó, a szerető odafordulás, a tárgyi, anyagi segítségnyújtás most a túléléshez kell, s azt üzeni: számíthattok ránk. A menekültek érzik, hogy Magyarország szíve most a magyar–ukrán határon dobog. Ők éppen azt kérik tőlünk, amit adni tudunk: biztonságot, jól szervezett ellátást, békességet. Záhonytól Fehérgyarmatig, Fényeslitkétől Tarpáig mindenhol segítségre szoruló és segíteni akaró emberekkel találkoztam. Beregszászon pedig azért jártam, hogy kifejezzem, akik ott maradnak, éppen olyan fontosak, mint akik eljönni kényszerülnek.