Négy évvel ezelőtt, 2018 tavaszán és nyarán az egész országot lázban tartotta, hogy több medve megjelent hazánkban, az Északi-középhegységben. Az északi országrészben tartózkodó példányok közül az egyik, kalandosnak mondható kóborlása során, nagy utat tett meg. Az ország területét északi irányból majdnem átszelő medvét a Csongrád megyei Sándorfalva mellett fogták el. Az állat a következő néhány napot a Szegedi Vadasparkban töltötte, majd a szlovák–magyar határtól nem messze engedték vissza a természetbe. Kibocsátási helyként olyan területet választottak, amely távol van a lakott településektől, de tradicionális medveélőhely, és a szlovákiai állománnyal is szerves kapcsolatban áll. A medve az ideálisnak vélt élőhelyekről megfeledkezve, magát meggondolva, az előző útirányát tartva ismét dél felé indult, és a Sajó völgyében ereszkedett le, eljutott Kálig, majd onnan dél felé mozgott. Észlelték Szolnokon, később Makó közelében, majd átlépte a magyar–román határt.
Gombkötő Péter, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság (BNPI) zoológiai szakreferense már akkor elmondta, hogy a medvék máskor is megjelenhetnek Magyarországon, a Felvidékről egy-egy példány bármikor megindulhat dél felé. Az ott élő medveállomány korábbi, meglehetősen korlátozott elterjedési határa a 2000-es évekre már közvetlenül a szlovák–magyar határig ért, ami napjainkra azt eredményezi, hogy a felvidéki medveterritóriumok egy része a hazai erdősült területekre is átér. A fajjal kapcsolatos élőhelyelemzési vizsgálatok egyértelműsítették, hogy Észak-Magyarország jelentős része, illetve az Alföld egyes részei is alkalmas élőhelyül szolgálhatnak a medve számára.
Ezek után csöppet sem meglepő, hogy a közelmúltban újra medve bukkant fel Magyarországon. Május 25-én a Pest megyei Acsa és Püspökhatvan között egy magányosan kóborló barnamedvéről érkezett lakossági bejelentés az acsai polgármesteri hivatalhoz. Az önkormányzat értesítette a Pilisi Parkerdő Zrt.-t a történtekről, a vizsgálat pedig igazolta, hogy valóban medve járt a térségben. A nagyvad mozgásának nyomon követése érdekében a Pilisi Parkerdő Zrt. – egyeztetve a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósággal – vadkamerákat helyezett ki. Másnap az állatot Iklad közelében, majd május 28-án, szombaton Kartal határában látták, az állat később, június 2-án visszatért Ikladra. Azóta nem észlelték a medvét, nem tudni, hogy a nagyvad visszatért-e a Felvidékre, vagy még mindig a Galga-völgy déli, a Gödöllői-dombság északi részén, esetleg a Cserhátalján kóborol.
Nő a nagyragadozók állománya
A Gödöllői-dombság területén észlelt medvével kapcsolatban megkerestük a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságot, ahol Füri András igazgató elmondta: nem tudják, hogy az állat a Felvidék felől vagy esetleg a Mátra érintésével a Bükkből barangolt át a térségbe.
Évente jellemzően egy-két alkalommal fordul elő, hogy medve, sok esetben – vélhetően – fiatal hímállat jelenik meg a Duna–Ipoly Nemzeti Park területén. A fokozottan védett nagyragadozók minden bizonnyal északról jönnek be hozzánk, ahol nagyobb az állomány. A medve kifejezetten kerüli az embert, így szinte soha nem találkozhatunk az állattal, amely amilyen láthatatlanul, csendben érkezik, úgy is szokott távozni
– tájékoztatott Füri András. Az igazgató hozzátette: ugyanez a helyzet a farkassal is, amely szintén nem él folyamatosan a térségben, csak – a medvéhez hasonlóan – időnként bukkan fel egy-egy példány a nemzeti park területén.
A témában a közelmúltban tartottak konferenciát Ragadozó és ember konfliktusa a Kárpát-medencében címmel, ahol számos szakember adott elő, az eseményről a Nimród vadászújság is beszámolt. Jánoska Ferenc, a Soproni Egyetem docense a konferencián többek között arról beszélt: jól látható, hogy európai szinten növekszik a nagyragadozók állománya. Az is kiderült az előadásából, hogy a magas fokú erdősültség hiánya sem kizáró ok, a farkas ilyen körülmények között is megtalálja a számításait. Jánoska Ferenc egy németországi példát is megemlített, amely szerint a farkas olyan élőhelyen is állandóan jelen volt, ahol az erdőborítottság mindössze hét százalék volt. Végül a szakember azt is elmondta, hogy meg kell találni a medve és a farkas helyét is a faunában, de ehhez szükség van megfelelő kezelési lehetőségekre.
Életképes populációra lenne szükség
Előadást tartott az eseményen két határon túli szakember, Birtalan István, a Gyergyószentmiklósi Vadász- és Sporthorgász-egyesület igazgatója és Suba Imre, a Szlovák Vadászkamara ügyvezető igazgatója is. Mindketten arról beszéltek, hogy Romániában és Szlovákiában is nagyon hasonló a helyzet a nagyragadozók kapcsán, megjegyezték, hogy a média torz híreket közöl, a hatóságok pedig hiányosan intézkednek az ügyekben.
Rámutattak arra, hogy a megnövekedett egyedszám miatt az életteret kereső medvék az eddigiekhez képest szokatlan területrészeken jelentek meg, és egyre többször térnek be a lakott területekre is, ezzel tovább növelve a konfliktusok számát és súlyosságát. Birtalan István kifejtette: azt tapasztalják, hogy az a medvebocs, amelyet az anyja a városi kukák tartalmából etet, már úgy nő fel, hogy a lakott területen való tartózkodás lesz számára a megszokott, és az embertől való félelme is jelentősen csökken. A vadgazdálkodók szerint a megoldás egy életképes populáció fenntartása lenne, a megfelelő kezelési lehetőségek mellett.
A konferencián ugyancsak előadást tartott Gombkötő Péter A farkasnak mint fokozottan védett fajnak a magyarországi helyzete címmel. A szakember beszélt arról, hogy évről évre nő a farkas egyedszáma és elterjedése hazánkban, valamint a környező országokban is. Elmondta továbbá: arra is van esély, hogy a ragadozó az északi területrészek mellett az ország délnyugati felében is megjelenik, azonban véleménye szerint jelenleg még elhanyagolható a farkasok által okozott gazdasági kár. A szakember fennálló problémának tartja, hogy a gazdák az elhullott háziállatokat nem megfelelő módon kezelik, a „kint hagyott” elhullott jószág teteme pedig a farkas számára táplálékot jelent.
Nem alszanak majd téli álmot a medvék?
Mindemellett érdekes eredményt mutatott be, miszerint a 2008-tól napjainkig regisztrált 36, farkasoknak tulajdonított támadásról kiderült, hogy azok közül tizenhárom esetért kutya volt a felelős. Idén a farkastámadásnak vélt esetek közül mindegyik esetben kiderült, hogy kutya tette. Végül azt is elmondta, hogy a farkas nem gátló tényezője a minőségi vadgazdálkodás folytatásának, hiszen a faj jelenléte nem zavarja a prédaállatot a viselkedésében. Ellenben – mint kifejtette – az ember zavaró hatása akár háromszor terhelőbb lehet a ragadozó prédára gyakorolt hatásához képest.
A szakértő lapunknak úgy fogalmazott: a legnagyobb problémának azt tartja, hogy a nagyragadozók kapcsán számos megalapozatlan hír is megjelenik, sokszor a sajtót is megvezetik. Emlékeztetett egy évekkel ezelőtti karancskeszi történetre, ahol egy állattartó gazda elhitette magával és a közvélemény nagy részével, hogy medve ölte meg a jószágait.
Később azonban kiderült, hogy a hír nem igaz, nyoma sem volt medvének a környéken, a káresemény helyszínén. – Sokszor van, hogy egy borz, egy ló vagy akár egy kutya lábnyomát medvének tulajdonítják, de olyan is előfordult, hogy szénás vadetetőt néztek nagyragadozónak – tette hozzá. A szakember felhívta a figyelmet arra: már jelenleg is van medvének alkalmas élőhely Magyarországon, és a klímaváltozás hatására a helyzet tovább változhat. – A várható felmelegedés miatt a medvék telelési ciklusa átalakulhat, idővel az is előfordulhat, hogy a térségben nem alszanak majd téli álmot, ahogy ez a mediterráneumban részben már így van – fogalmazott Gombkötő Péter.
Egy hullámhosszon az állatokkal. A modern világunkban sokan gondolják azt magukról, hogy valódi állatvédők, ám ha valaki megismerkedik Szilágyi Istvánnal, a Fehérkereszt Állatvédő Liga elnökével, becenevén Wolfpistával, akkor rá fog jönni, hogy a tevékenység sokkal bonyolultabb és összetettebb annál, mint elsőre gondolnánk. Arra nyilvánvalóan nincs lehetőség, hogy mindenki elbeszélgessen a remek szakemberrel, noha Szilágyi István nagyon segítőkész és nyitott személyiség, de ha valaki kezébe veszi Wolfpista most megjelent Vadak között szabadon – Állatvédő a vadállatok között című könyvét, akkor egy sor fontos kérdésre választ kap.
Emellett a könyvet olvasva kirajzolódik előttünk a hazai állatvédelem ikonikus alakjának életútja gyermekkorától egészen napjainkig. Az alkotás egyszerre mutatja be az állatmentést, az állatvédelmet mint hivatást, és a személyes, sokszor a humort sem nélkülöző visszaemlékezéseken keresztül megismerhetjük az egyedülálló embert, Wolfpistát is. Nem véletlen, hogy rajta az állatok is azonnal megérzik, szinte egy közülük. A könyvben Szilágyi István lebilincselő, lenyűgöző és olykor megdöbbentő történeteiben megjelenik a „másik” oldal is, amelytől védeni kell az állatokat. S az is kiderül, hogy nem mindig azok jelentik a legnagyobb veszélyt a házi kedvencekre vagy éppen a vadakra, akikről első gondolnánk. A ne ítélj előre elv itt is igaz. A könyv így tükröt tart elénk, aminek segítségével megértjük, hogy állatot tartani és menteni is óriási felelősség. Wolfpista annak is él, hogy ezt megértesse velünk.
Borítókép: A barnamedve alapvetően kerüli az embert, ezért nagyon ritkán láthatjuk a természetben (Fotó: Kurucz Árpád)
