Persze voltak olyanok is, akik még a háború elején csapot-papot hátrahagyva közösen kerekedtek fel, vagy rövid időn belül követték a családfőt, sokan viszont csak egy-egy hétre, hétvégére utaznak el a férjeikhez. Az ő beszámolóikból derül ki, hogy a kisebb gyermekek, mivel nem ismerik fel, már megpuszilni sem hajlandók az édesapjukat.
A községbe érve kihalt utcák, vendégek nélküli, üresen tátongó kávézók, éttermek látképe fogad.
Mint az egyik vendéglátós mondja, már csak azért tartanak nyitva, hogy az alkalmazottaiknak legyen némi pénzük. A lakosok többsége zárt kapuk mögött él. Az egyik családnak egy csomagot kell kézbesítenünk, de még a ház udvarára nem sikerül bejutni, sőt sokszori jelzésre, szólítgatásra sem reagálnak. A küldeményt végül a szomszéd asszony vesz át, aki elmondja, hogy a család a behívásoktól tartva nappal nem jár ki. A félelem jogos, hiszen úgy tudni, azon a héten hatszáz darab behívót kézbesítenek.
Még ki sem szálltam a kocsiból, hamar arcul csap a felismerés: az egykor nyüzsgő, több mint nyolcezer fős település, ahová a legszebb emlékeim kötnek, mára szellemvárossá vált. Lakosai pedig – a kárpátaljaiakhoz hasonlóan – bujdosókká, menekültekké, hontalanokká, mindezt egy olyan háború miatt, amelyhez valójában semmi közük.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!