Betegek, akiknek neve és a haláluk körülményei a mai napig előttem vannak; kórtermek, ahova belépve azonnal rám törnek az akkori emlékképek. A lélegeztetőgépek csipogása. Fiatal szülők, akik gyermekeket hagynak maguk után, a kismamák és babáik elvesztése. Az utolsó szavak, beszélgetések itt visszhangoznak még a falak között – idézte fel Stubnya Bence, a Magyar Rezidensszövetség budapesti régiójának alelnöke a Covid-osztály legnehezebb pillanatait.
A FRONTVONAL ÉLÉN
A koronavírus-járvány ismeretlen betegségként robbant be világszerte. Két évvel ezelőtt, amíg az ország lakosainak nagy része otthonaiban próbálta átvészelni a járványt, addig a rezidens orvosok már a pandémia első napjaitól a járványügyi ellátás gerincét képezték. Legtöbbjük egy éven át látott el feladatokat a különböző Covid-osztályokon, ami fizikálisan, mentálisan és lelkileg is kimerítő volt.
Megtisztelő, motiváló és megható volt, hogy a lakosság és az állam is úgy vélte, a rezidensek rendelkeznek a szükségesnek vélt tudással és kompetenciákkal. Ugyanakkor a tizenkettő és huszonnégy órás műszakok után még nemzetközi publikációkat olvastunk a betegségről, oktatóvideókat néztünk, hogyan kell a vírust és a szövődményeit kezelni – mondta a fiatal orvos.
Mivel a szakorvosok a nem covidos betegek ellátásáért is feleltek, így a rezidensek voltak azok, akik a frontvonal élére kerültek: meg kellett birkózniuk a saját kompetenciahatáraikkal és a tapasztalatlanságukkal is. – Nem volt olyan, hogy „én”, egyetlen dolog számított, az orvosi eskü, a betegek érdeke mindenekfelett és a kollégákkal szembeni maximális lojalitás és együttérzés. Ha kellett, pelenkáztunk, ágyat takarítottunk, vénáztunk, de lélegeztetőgépet is kezeltünk, tettük, amit ebben a vészhelyzetben tehettünk – sorolta.
EGYÜTT KÖNNYEBB
A járvány ideje alatt a legtöbb ellátóegységben, bár volt lehetőségük pszichológiai és pszichiátriai tanácsadásra, illetve az egymás közötti – online – esetmegbeszélések is támaszt nyújtottak a fiatal orvosoknak, a Covid-osztályon átéltek mély nyomot hagytak az ellátás szereplőiben. A Magyar Rezidensszövetség ezért arra kérte a fiatal orvosokat, hogy osszák meg személyes élményeiket; eddig közel kétszáz történet érkezett.
– A rehabilitáció még most, ezekben a pillanatokban is zajlik. Ezzel a naplógyűjteménnyel szeretnénk bemutatni, mit csináltunk, hogyan álltunk helyt a járvány ideje alatt és min mentünk keresztül. Fontos, hogy ezek az érzések, élmények mindenkihez eljussanak, akik részt vettek az ellátásban, és a civilekhez is, hiszen minden egyes nap értük küzdöttünk – emelte ki.
Stubnya Bence maga is leírta a történetét, hogy a kollégái tudják, nincsenek egyedül érzéseikkel, élményeikkel.
Számomra a mélypont akkor jött el, amikor egy fiatal betegemet rövid időn belül elvesztettem: az alig ötvenéves férfi tüdeje már nyolcvan százalékban roncsolódott, de még valamennyi levegőt kapott. Kezdetben oxigénterápiát kapott, ami úgy tűnt, elég lesz. Tizenkét órával később viszont az állapota tovább romlott, és intubálni kellett. Túl későn kért orvosi segítséget. Ő is tudta, hogy ez itt az út vége, és arra kért, tárcsázzam a feleségét, hogy elbúcsúzhasson tőle. Nem tudtam megállítani a könnyeimet – idézte fel a rezidens orvos, aki arról is beszélt, mennyire megterhelő volt az egészségügy szereplőinek, hogy egyes médiumok támadást indítottak ellenük.
NEM CSAK A VÍRUS TÁMADT
– Minősíthetetlennek tartom, hogy ezek a platformok folyamatosan szidták a magyar egészségügyet, a magyar orvosokat, azokat, akik valójában éjjel-nappal dolgoztak a hazájukért, az itt élő emberekért. Az, hogy a médiát nem engedtük be, teljesen indokolt volt. Elnézést kérek, de tényleg nem volt arra idő, hogy egy orvos kapacitását arra pazaroljuk, hogy bejöjjön ide valaki, és vele foglalkozzunk. Bátran állíthatom, hogy a magyar betegek kifejezetten jó ellátást kaptak: semmiből nem volt hiány, volt elegendő eszköz, gyógyszer, és nem kellett a folyosón ellátni a betegeket. Erőn felül teljesített a magyar egészségügy minden egyes szereplője – mondta a szövetség budapesti régiójának alelnöke.
– Nem szabad megfeledkeznünk azokról sem, akik megtehették volna, hogy hátat fordítanak ennek az egésznek, és mégsem tették: a szakdolgozók, a nővérek és ápolók, a gyógytornászok, a dietetikusok, a hallgatók, a beteghordók vagy akár a takarítók, akik velünk együtt, a teljes kimerülésig dolgoztak – foglalta össze Stubnya Bence.
A naplógyűjtemény hamarosan könyvként is megjelenik majd, amelynek bevételét jótékony célra fordítják.
