Megemlékezést tartott a Nemzeti Fórum Egyesület és a Honvédelmi Minisztérium a Magyar Orvos Hősi Halottak emlékszobránál az Üllői úton. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke a köszöntőbeszédében elmondta, hogy immár több mint tíz esztendeje ehhez az emlékműhöz viszi a résztvevőket a kegyelet és a tisztelet.
Az emlékművet felújították, de tudták azt, hogy lélekben is fel kell újítani, és mindenkor meg kell újulni ahhoz, hogy emlékezzenek a gyásznapon az 1956-os forradalom és szabadságharc katonaorvosaira, ápolóira, valamint minden katonaorvosra, akik a Kárpát-hazában tették a dolgukat, esküjükhöz híven.
– Itt 1956. november 4-én az Üllői úton tankok dübörögtek, most autók dübörögnek mellettünk – fogalmazott az alelnök. Hangsúlyozta, hogy az elmúlt több mint egy évtizedben az emberekben volt feszültség, és úgy gondolták, hogy ennél rosszabb már nem lehet, hogy talán a világ józanabb lesz, de a szomszédban az ukrán–orosz háború iszonyatos félelmet, aggodalmat és békevágyat teremtett szerte a világban. Lezsák Sándor egy kárpátaljai barátjától idézett, aki szerint az elmúlt években a tízéves gyerekek szívesen játszottak háborúsdit, de február óta ők maguk mondják, hogy többé már nem akarnak ilyesmit játszani.
Nyomatékosította, hogy békességben, nyugalomban, szeretetben akarnak élni.
Pontosan tudjuk, hogy amikor emlékezünk 1956 hőseire, katonaorvosokra, ápolókra, akkor gondoljunk az ukrán–orosz háború katonaorvosaira, sebesültjeire, mert a harctéren csak sebesült van, az orvos a szenvedő embert látja, és próbál rajta segíteni.
Lezsák Sándor szerint az orvosok ezt tették ’56-ban is, majd felidézte, hogy itt autózott végig unokatestvére, aki orvos akart lenni: ápolta a sebesülteket, majd emiatt menekülnie kellett. Az Országgyűlés elnöke a megemlékezése végén Illyés Gyulát idézte, aki szerint a legfőbb bátorság a remény. Alkalmi beszédét Lezsák azzal zárta, hogy legyünk bátrak.
Gion Gábor, a Honvédelmi Minisztérium stratégiai elemzésért és humánpolitikáért felelős államtitkára idézte Jókai Anna írónőt: nincs az embernek olyan lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. Mindez óriási erőt ad, ha még akkor is tud valakinek segíteni. Az írónő gondolatai mindennél érvényesebbek ezen a helyen, ahol azokra emlékezünk, akik másokat maguk elé helyezve tették a dolgukat, akár a saját életüket is veszélyeztetve – fogalmazott.
Az államtitkár megemlékezett az orvosokról, ápolókról, sebesültszállító kiskatonákról, a különböző egészségügyi ellátóhelyeken szolgálatot teljesítőkről és mindenkiről, aki háborúban vagy forradalom idején a kórházakban, esetleg a városok utcáin segített a sebesülteknek.
Felidézte azt is, hogy többen névtelenek maradtak az utókor számára, míg másokat nevükkel őriz meg az emlékezet. A sebesültek ellátásáról szólva kijelentette, hogy csak a közös célért, közösen dolgozva, a másikkal összefogva lehetett és lehet eredményt elérni ezen a területen.
Felhívta a figyelmet, hogy százezrekkel több halott lehetett volna a világháborúk és az 1956-os forradalom idején, ha önfeláldozó és elhivatott emberek nem gondoskodnak a sebesültekről, akik közül sokan maguk is a harcok áldozatává váltak, mert nekik céltáblaként mozogva kellett a sebesülteket elszállítani a harctérről. A katonaorvosok fegyver nélküli katonaként, kiszolgáltatva néztek farkasszemet a harctéri halállal, ahol a fegyverek kereszttüzében maguk is védtelenek voltak – emlékeztetett az államtitkár. Hangsúlyozta, hogy a mai nap a nemzeti gyász emléknapja, hiszen 1956-ban ezen a napon pecsételte meg a szovjet invázió a forradalom sorsát, de hazánkban most béke van, amelynek megőrzése mindannyiunk feladata – hívta fel a figyelmet.
Borítókép: Lezsák Sándor megemlékezik a Magyar Orvos Hősi Halottak emlékszobránál (Fotó: Kurucz Árpád)
