„Apponyi nagy expozéjának napja”

103 évvel ezelőtt, 1920. január 16-án, ezen a napon hangzott el gróf Apponyi Albert híres védőbeszéde címmel olvasható Vizi László Tamás tudományos főigazgató-helyettes írása, amelyet a Magyarságkutató Intézet közölt.

A gróf Apponyi Albert által vezetett magyar békedelegációt szállító szerelvény 1920. január 5-én nem sokkal 9 óra előtt gördült ki Budapest Keleti pályaudvaráról, s két nappal később, január 7-én 8 óra 15-kor érkezett meg Párizs keleti pályaudvarára, a Gare de l’Estre.

Apponyinak 1920. január 16-án nyílt alkalma arra, hogy szóban reflektáljon az 1920. január 15-én Clemenceau által a magyar delegációnak átnyújtott békeszerződés-tervezetre. Beszédére délután három órakor került sor a francia Külügyminisztérium épületében, Stephen Pichon francia külügyminiszter szobájában, ahol a Főtanács az üléseit korábban is tartani szokta. A győztesek részéről jelen volt az öt főhatalom képviselője: Georges Clemenceau (Franciaország miniszterelnöke), David Lloyd George (Nagy-Britannia miniszterelnöke), Francesco Saverio Nitti (az Olasz Királyság miniszterelnöke), Henry A. Wallace (az USA párizsi nagykövete) és Keishirō Matsui (Japán párizsi nagykövete), valamint George N. Curzon, Nagy-Britannia külügyminisztere.

Az ülés kezdetén Clemenceau minden bevezetés nélkül felkérte a magyar delegáció vezetőjét előadásának megtartására, és felajánlotta, hogy mindezt ülve tegye meg. Apponyi ezt udvariasan elhárította, mondván, „engedjék meg, hogy állva maradjak, mert így szoktam meg és így jobban szeretem!” Apponyi gondolatmenetének elején leszögezte, hogy a békefeltételek Magyarország számára 

lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok.

 Majd így folytatta: 

Nem titkolhatjuk el, mindenekelőtt, megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett.

Különösen azért, mert teljesülésük esetén Magyarország elveszítené területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét. Ráadásul ezeket a békefeltételeket a győztesek oly módon alakították ki, hogy arról a magyar felet vagy annak képviselőit meg sem hallgatták.

A fenti bevezető után Apponyi rátért érvrendszerének első elemére, az etnikai-nemzeti érvekre. Ennek kapcsán kiemelte, hogy a Magyarországtól elszakítandó 11 millió főnek 35 százaléka (3,5 millió fő) magyar. Az így megszülető nagyszámú magyar kisebbség miatt

A létrejövő utódállamok etnikai/nemzeti szempontból „még jobban részekre lesznek darabolva, mint az egykori Magyarország”.

Apponyi ezzel összefüggésben kiemelte, hogy az antant által hangoztatott nemzetiségi elvek az új államok esetében nem valósulnak, nem valósulhatnak meg.

Beszédének ebben a szakaszában Apponyi egy új, eddig nem említett elemét vetette fel a magyar érveknek, nevezetesen a kultúrfölény elméletét. Úgy érvelt, hogy a magyarság sokkal magasabb kulturális szinten áll, mint az utódállamok többségi nemzetei (szlovákok, románok, szerbek). Ezt a kijelentését konkrét számokkal is igyekezett alátámasztani, s ennek érdekében két adatot mutatott be:

míg a magyaroknál az írni-olvasni tudók aránya megközelítette a 80 százalékot, addig ez az arány a románoknál 33 százalék, míg a szerbeknél 59 százalék volt. A felsőbb társadalmi osztályok körében a magyaroknál 84 százaléknak volt érettségije, míg a románoknál ez a szám mindössze 4 százalékot ért el.

Ez az érvelése azonban visszafelé is elsülhetett volna, hiszen ezen adatok a nemzetiségek magyarok általi elnyomásának reprezentálására is alapot szolgáltathattak volna.

Apponyi álláspontja szerint, ha a magasabb kultúrfokon álló magyarok az utódállamokban az alacsonyabb kultúrfokon álló nemzetek uralma alá kerülnek, akkor azt az egész egyetemes emberi kultúra is megszenvedi.

A gróf itt két olyan példát hozott fel, amelyek minden tekintetben komoly érvként szerepelhettek: ismertette a jelenlevőkkel a nagy múltú kolozsvári és a pozsonyi egyetemek szomorú sorsát, ahonnan magyar professzorok tucatjait üldözték el az utódállamok hatóságai.

Fotó: Magyarságkutató Intézet

Apponyi gondolatmenetét a népek önrendelkezési jogával kapcsolatos eszmefuttatással folytatta. Ennek lényegeként felvázolta azt a wilsoni elvet, amely az adott helyzetben az egyetlen megnyugtató megoldási lehetőséget kínálta a kérdés rendezésére „a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll egy nagyon egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás. Amidőn ezt követeljük,

Hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint semmilyen emberi csoport, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül,

mint valami marhanyáj egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének nevében, amely különben axiómája a józan észnek és a közmorálnak, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az.” Apponyi tehát megfogalmazta a népszavazásra vonatkozó magyar igényt, amelynek paradox módon csak Sopron és környékén sikerült érvényt szerezni, míg ott, ahol a magyarság nyelvi s etnikai többségben élt, ez nem sikerült.

Bár lehet vitatni, hogy vajon helyes álláspont volt-e az egész elcsatolandó területre népszavazást kezdeményezni, vagy helyette inkább csak a tervezett határ menti, s többségében magyarlakta területekre kellett volna-e ezt a követelést korlátozni, ma már nehéz eldönteni. Érveket és ellenérveket mindkét alternatíva mellett lehet felsorakoztatni, de a lehetséges válasz csupán fikció marad. Különösen annak ismeretében, hogy a győztesek nem fogadták el a magyar érvelést, és érdemi módosítást a békeszerződés tervezetén nem alkalmaztak. Holott a népszavazás elfogadásával és lebonyolításával már a béke születésének pillanatában egy igazságosabb állapot jöhetett volna létre.

Ezen a ponton az Apponyi által összegzett érvrendszerben megjelent egy újabb elem, a kisebbségi jogok kérdése. Apponyi ekképpen tette fel jogos kérdését:

Talán a nemzeti kisebbségek jogai hatásosabban lennének biztosítva az új államok területén, mint ahogy Magyarországon voltak?

A gróf a saját maga által feltett kérdésre kettős választ adott. Egyrészt azt fejtegette, hogy Magyarország nemzetiségi politikája sokkal jobb, mondhatni modernebb volt, mint az, ami az új államoktól várható. Másrészt azt bizonygatta, hogy az új államok területén már a hatalomváltás óta is komoly atrocitások érték a magyar kisebbségeket, a jövőben pedig csak azok fokozódása várható. A kisebbségek védelmével kapcsolatos eszmefuttatását Apponyi az alábbi gondolattal zárta: 

abban a végső esetben, ha területi változásokat fognak reánk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi.

Fotó: Magyarságkutató Intézet

Az Apponyi beszédnek ezen a pontján jelent meg az Apponyi-féle érvrendszer két újabb eleme. Egyrészt a történelmi érvek hangsúlyozása, másrészt a velük szorosan összefonódó stratégiai-biztonságpolitikai tényezők kiemelése. Magyarország területe – hangoztatta Apponyi – évszázadokon át fontos szerepet játszott a közép-európai a béke és biztonság fenntartásában, hiszen Magyarország tíz évszázadon keresztül védte Európát a keleti veszedelmektől. Ennek a biztonságpolitikailag is jól értelmezhető elvnek és területnek a szétszabdalása a térség nagy fokú sérülékenységét vonja, vonhatja maga után, ami beláthatatlan következményekkel járhat.

Apponyi beszédének vége felé közeledve fejtette ki a legerősebbnek szánt érvcsoportját, a földrajzi-gazdasági indokokat, amelyek lényegét a következőkben összegezte: „a történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik.

Területén sehol se húzhatók természetes határok és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvednék.

Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet.” S hogy pontosan mit is értett ezalatt, azt beszédének egy korábbi részében néhány mondatban pontosan kifejtette. Úgy érvelt, hogy ha a széleket elcsatolnák, akkor ezzel az ország középső részét fosztanák meg végérvényesen a gazdasági fejlődéshez szükséges nyersanyagforrásoktól, nevezetesen az ércektől, a sótól, az épületfától, a kőolajtól, a földgáztól és munkaerőforrásaitól. Ezzel ismét a történelmi Magyarország organikus egysége mellett érvelt, s azt fejtegette, hogy az új államhatárok természetes egységeket vágnának ketté, megakadályoznák a munkaerő hasznos belső vándorlását és évszázados gazdasági tradíciókat szabdalnának szét és szüntetnének meg.

Ráadásul – folytatta gondolatmenetét Apponyi – az új államok egyúttal az irredentizmus melegágyai lennének, hiszen azok kisebbségei magasabb kultúrfokon állnak majd, mint a többségi nemzet. A megjelenő és jelen levő irredentizmus nemcsak veszélyeztetné, de szabályosan szétfeszüléssel fenyegetné az új államokat. Emellett annak a veszélye is fennáll, hogy ezen új államok magasabb kultúrfokon álló kisebbségek lakta területein, hogy nem tudják majd hatékonyan szervezni a gazdasági életet, s ezáltal nem lesznek képesek azokat saját nemzetgazdaságukba integrálni. Így ezekre a területekre gazdasági szempontból az elsorvadás, elsorvasztás vár. A gazdasági hanyatlás, különösen a munkanélküliség pedig szükségszerűen elvezet majd azokhoz a morális problémákhoz, amelyek a bolsevizmus előretörésének teremti meg a táptalaját.

A franciául és angolul felváltva elmondott, majd annak végén olaszul is összefoglalt Apponyi-beszéd elhangzása után, miután az elnöklő Clemenceau kérdésére, miszerint óhajt-e valaki valamit kérdezni Apponyi gróftól, Lloyd George a „Yes, I would like!” (Igen, én szeretnék!) megjegyzés mellett szót kért. Lloyd George konkrét kérdése így hangzott: 

A Magyarország számára kijelölt határokon túl laknak-e egy tömbben magyarok?

A brit miniszterelnök azonban valójában az iránt érdeklődött, hogy a kijelölt határok életbelépése esetén hány magyar fog élni a szomszédos államokban. Különösképpen az érdekelte, hogy az elcsatolandó magyar etnikum hol található, azaz közvetlenül a határ mentén vagy attól távol, nyelvszigetként.

Apponyi ekkor – arra hivatkozva, hogy rosszul hall – székével együtt Lloyd George asztalához telepedett és elé terítette azt az 1910-es népszámlálási adatokra épülő néprajzi térképet, amelyen a magyar népességet a vörös szín jelölte – ezért nevezi a magyar történetírás vörös térképnek (carte rouge) –, és amely egyúttal a népsűrűséget is feltüntette. A térképre Teleki Pál még aznap délelőtt gondosan berajzolta az antant által javasolt határokat, így Lloyd George pontosan láthatta, hogy a békeszerződés tervezete szerint elsősorban nem távoli nyelvszigetek, hanem határ menti magyar területek kerülnének idegen uralom alá. Miközben Apponyi Lloyd George-nak magyarázott, „aki érdeklődve hajolt a kiterített térkép fölé”, több fontos politikus – Lord Curzon, Nitti – is az asztalhoz lépett. Benda Jenő minderről így számolt be: 

Lord Curzon is közelebb húzódott. Nitti fölállt a helyéről, és szintén a térkép fölé hajolt. A titkárok is csoportosultak, és illendő távolságból kíváncsiskodtak. Macui, a kis termetű japán is közeledett, nyújtogatta a nyakát, hogy valamit meglásson, a Nitti széles háta azonban minden kilátást elfogott tőle. Apponyi elkezdte részletesen megmagyarázni a térképet. Clemenceau pár percig a helyéről figyelte mindezt, azután maga is fölállt, és odalépett Apponyi mellé, aki egymás után mutatott rá a Csallóközben, Ruszka-Krajnában, Erdélyben, Arad környékén, a Bácskában rekedt nagy vörös foltokra: a magyar nemzettest vérző sebeire.

E rövid Lloyd George-féle intermezzo után érdemi kérdések megtárgyalására már nem került sor. Clemenceau 16 óra 10 perckor bezárta az ülést. A magyar békeszerződés tervezett szövegével Apponyi és a delegáció legtöbb tagja január 20-án hazautazott Budapestre, hogy az otthoni politikusokkal közösen megbeszéljék, és döntsenek a további lépésekről.

Borítókép: a gróf Apponyi Albert által vezetett magyar békedelegációt szállító szerelvény 1920. január 5-én nem sokkel 9 óra előtt gördült ki Budapest Keleti pályaudvaráról (Fotó: Magyarságkutató Intézet)