– A nemzeti ünnepen elhangzó beszédek közül általában nem is egy járja körbe azt a kérdést, hogy mit üzen a ma emberének 1848. március 15. A sajtóviszonyok, az alkotmányjog szempontjából közelítve érdemes ezzel a felvetéssel foglalkozni?
– Igen, ráadásul több ok miatt is. Felvethető például, hogy bár a 12 pont megannyi államszervezeti követelést fogalmazott meg, ezeket mind megelőzte, s így a lista első helyére került a szabad sajtó kívánalma, a cenzúra eltörlése. Akkor is nyilvánvaló volt, hogy a közügyek megvitatása, az emberek információhoz jutása kulcsfontosságú. Másrészt már abban az időben kiderült, hogy médiaszabályozást alkotni nem is olyan egyszerű.
– Kevés volt a rendelkezésre álló idő?
– Ahogy vesszük. Sokan álmukból felkeltve el tudják mondani a Deák Ferencnek tulajdonított mondatot, ami így szólt: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad”. Ehhez képest több mint száz passzust számlált az akkori sajtótörvényhez kapcsolódó – ma úgy neveznénk – végrehajtási jogszabály. Emellett érdemes azt a mozzanatot is felidézni, amikor a korabeli jogalkotói szándék a sajtótörvény javaslatában igen magas kauciót szabott meg az új lapok elindításának feltételeként. Az összeg nagyobb volt az osztrákok által oktrojált, 1848 márciusának elején érvényben lévő kauciónál is. A törvénytervezetet – mondjuk úgy – a társadalmi ellenállás miatt még annak elfogadása előtt gyorsan meg is kellett változtatni.
– Az akkori történések segíthetnek napjaink alkotmányjogi felvetéseinek eldöntésekor?
– Az alaptörvény beemelte, vagy helyesebb azt mondani, visszaemelte a jogrendbe történeti alkotmányunk vívmányait, így voltaképpen az Alkotmánybíróság visszanyúlhat akár az évszázadokkal ezelőtti eseményekhez, identitásformáló alkotmány- és jogtörténeti mozzanatokhoz. S ez nem csupán játék a szavakkal, a XVIII. vagy a XIX. századi Magyar Királyság – néhány évtizednyi nyílt elnyomatás kivételével – például a kor színvonalán álló jogállam volt, eleink jogi megoldásait így a ma kérdéseinek megítélésekor is érdemes feleleveníteni. A más jogfejlődést követő, vagy nem ilyen hosszú és gazdag múltra visszatekintő országok szakemberei sokszor nehezen is értik meg ezt a helyzetet. De – úgy vélem – már pusztán a történeti alkotmányunk, illetve az alkotmányos vívmányok néha értetlenségig fokozódó, pejoratív felemlegetése is jól jelzi, messze nem arról van szó, hogy Magyarországnak a rendszerváltozással valakik egyszer csak odaadták a jogállamot, az alkotmányosságot.
– A jogtörténeti változások adnak-e útmutatást abban, miként ítélhető meg az a kihívás, amit például a digitalizáció állít napjainkban a sajtó elé?
– Az alkotmány és tágabban véve a jog történetéhez mindig illő tisztelettel kell közelíteni és tanulni sem szégyen belőlük. Abban azonban nincs újdonság, hogy az élet változik, és együtt változik vele a kommunikáció, a tájékoztatás és a média is. Úgy érzékelem, világjelenség, hogy a ma társadalma gyorsan él, minél hamarabb szeretne eljutni a céljaihoz, vagyis a tempó számít, nem pedig a tanulás, a megszerezhető tudás. Ehhez igazodnak a közbeszéd közlései is. Mivel a sebesség a legfontosabb, így az üzenetek hossza csupán pár szóra csökkent, ennyi pedig – beszéljünk bármely nyelven is –, egyszerűen nem lehet elég az összetett gondolatok kifejtésére, ahogy a vélemények árnyalására sem. A tempót nyilván az internet, a megjelenő új, digitális felületek tovább fokozzák.
– Vajon a jog fel tudja-e venni ezt a tempót?
– Nem, és nem is kell neki, ez ugyanis lehetetlen vállalkozás lenne. Egy jogszabály megalkotásának megszabott eljárásrendje van, a passzusok elfogadását előkészítés, egyeztetés, szakmai vita előzi meg. Ezután pedig ki kell várni, hogy az új regula milyen hatást fejt ki a mindennapokban. A tapasztalatok leszűréséhez hatósági eljárások, bírósági ítéletek kellenek, azaz hosszú hónapok, de akár évek is eltelhetnek, mire kiderül, megfelelő-e az újonnan kialakított szabály vagy sem. A jogrendszert rángatni nem szabad.
– Akkor hát az ítélkezésnek kell felgyorsulnia?
– Annak is megvannak a maga buktatói. Említek egy nyilvánvaló példát. 1950-ben fogadták el az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amelyhez utóbb Magyarország is csatlakozott. Életre hívták a strasbourgi emberi jogi bíróságot is, amely az egyezmény érvényesülését hivatott elősegíteni. A dokumentum sok más mellett tartalmazza, hogy a férfinak és a nőnek is joga van a házasságkötéshez. E tétel kimondása a negyvenes, ötvenes években lényegesnek számított, abban az időben ugyanis Európában még nem mindenhol dönthettek a nők szabadon arról, melyik férfihez, mikor mennek hozzá. A passzus tehát a női egyenjogúságot igyekezett ilyen módon elősegíteni. Igen ám, de telt-múlt az idő, és az új évezredbe lépve egyik reggel felkelt a nap, a strasbourgi emberi jogi bíróság pedig átértelmezve a szabályt, rögzítette: az egyezmény valójában azt jelenti, hogy a férfiak férfiakkal és a nők nőkkel is összeházasodhatnak. Megítélésem szerint ez az eset pontosan mutatja, hogy kell bizonyos mozgástér az ítélkezésnek, például ha egyes bűncselekmények elszaporodnak, de kapkodás vagy ideológiai úttörés helyett ezt csak megfontoltan lehet kihasználni. Egy bíróság sem veheti át a jogalkotó szerepét.
– Ha már a jogalkotást említette: megítélése szerint a jelen sajtóviszonyok között érzékelhetők olyan pontok, ahol a törvényhozásnak be kellene avatkoznia a médiatér történéseibe?
– Úgy fogalmaznék inkább, néhány gócpontban sűrűsödnek össze a mai médiahelyzet diskurzusra okot adó momentumai. Az egyik a sajtó-helyreigazítás ügye. A jog garantálja minden érintett számára, hogy a sajtótól javítást kérjen, ha valamely vele kapcsolatos közlést sérelmesnek talál. Az adott médium pedig eldöntheti, hogy a kérésnek eleget tesz-e vagy sem. Ha nem, per kezdeményezhető, az ügy elindulhat az egyébként példás felépítésű magyar jogorvoslati rendszeren, s több bírói fórumot érintve eljuthat akár egészen az Alkotmánybíróságig is. A problémát az jelenti, hogy a helyreigazítás lényege szerint gyors segítség, ám éppen ez, a gyorsaság nem érvényesül az internet, a digitális hírközléssel való verseny világában. A helyreigazítás mintha megmaradt volna annál az időszaknál, amikor még leginkább a nyomtatott újságok jelentették a fő hírforrást.
– A közösségi média, mint a hírek megjelenési felülete, nem rejt magában kihívást?
– Dehogyisnem. S talán többről is van szó puszta kihívásnál. A probléma gyökere valahol ott keresendő, ahol a helyreigazításnál, azt ugyanis csak attól az orgánumtól lehet kérni, amelyről tudható, ki a felelős a kiadásáért. Ha van impresszum, ezügyben nincs kérdés. Sajnos manapság a közbeszéd alakításában szerepet vállaló felületek egy részéről nem tudni, hogy az ott megjelenő tartalmakat ki állítja elő, s azokért ki viseli a jogi felelősséget. Hasonló veszélyeket rejt a fake news, vagyis a hamis hír terjedése és annak sajátos formája, a fényképhamisítás is. Ezek a jelenségek mind egy irányba mutatnak: gyengítik a minőségi újságírást.
– Hogyan ítélhető meg a külföldi befolyásolási kísérlet, legyen az akár anyagi, mint a guruló dollárok botrányában, akár más természetű? Amikor az állam a saját szuverenitását védi, tennie kell a sajtó befolyásmentes működéséért is?
– Előre bocsátom, hogy mint alkotmánybíró, a nyilvánosságban igyekszem távol tartani magam aktuális politikai kérdésekben való állásfoglalástól. A felvetés ugyanakkor általánosságban, az alaptörvény rendelkezései mentén is megválaszolható. Először is fontos, hogy a sajtó nem önmagáért van, a média felületet kell, hogy biztosítson a közügyek megvitatásához. Az államnak pedig garantálnia kell, hogy bárki szabadon kifejthesse véleményét, illetve, hogy a sajtótermékek szabadon működhessenek, továbbá azt, hogy az állampolgárok megfelelő információkhoz juthassanak. Mindez felfogható szuverenitási kérdésként is, hiszen a közügyek alakításáról a hozzájuk eljutó információk alapján döntenek a választók. Ennek megfelelően minden valamire való államnak alkotmányos szinten kellene védenie a saját sajtóviszonyait, miként azt a magyar alaptörvény teszi.
– Most az AB Donáti utcai székházában beszélgetünk, az épület csak egy karnyújtásra van a budai Vártól. Ez a karnyújtás azonban hamarosan eltűnhet, a Mandiner korábbi információja szerint ugyanis az alkotmányvédő testület a várba, közelebbről az újjáépülő József főhercegi palotába költözik majd. Várják a székhelyváltozást?
– A kérdéshez két irányból lehet közelíteni. Egyrészt gyermekkoromtól kezdve, így az elmúlt évtizedekben is sokat jártam a Várban, és megdöbbentőnek tartottam, hogy milyen felemás módon történt az úgynevezett helyreállítás. Jó példa erre a kibelezett és díszeitől megfosztott Királyi Palota. Sajnos még a rendszerváltozás utáni években is bontottak, újjáépítés helyett, sok esetben így tüntették el a torzókat, a II. világháború pusztításának nyomait. Magam részéről – még akkor is, ha az építészek egy része nem nevezhető a most folyó rekonstrukciós munkák hívének – örülök annak, hogy ez az attitűd megváltozott.
– S melyik volna a másik szempont?
– A személyes ízlésbéli megközelítésen túl megfogalmazhatók a központi állami szervek biztonságos elhelyezése és működése szempontjából felmerülő szakmai jellegű észrevételek is, amelyek ráadásul szorosan kapcsolódnak az imént már érintett szuverenitás ügyéhez. Ténykérdés, hogy amikor a magyar államalakulat szuverén volt, az államirányítás központjának helyszínét – nagyjából a tatárjárást követően – kétségtelenül a budai Vár adta. Ha az Alkotmánybíróság valóban József főherceg palotájába költözik, akkor az a helyzet áll elő, hogy alig pár méter választja majd el egymástól a köztársasági elnöknek és hivatalának otthont adó Sándor-palotát, a kormányzati munka központjaként funkcionáló Karmelita kolostort és az AB új székházát. Szimbolikusan is jelentős lenne, ha a jogállami berendezkedés legfontosabb intézményeinek egy meghatározó része az ország történelmi irányítási központjában működne.
Borítókép: Juhász Imre alkotmánybíró az irodájában (Fotó: Teknős Miklós)
