– A statisztika és a tapasztalatok is azt igazolják, hogy Magyarországon a lakosság általános egészségi állapota nem kielégítő. Ez negatívan hat a társadalom általános jólétére, de befolyásolja a gazdaságunkat is. Miért jelenthet valódi megoldást a most elkészült nemzeti népegészségügyi stratégia?
– Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy valamennyi népegészségügyi mutatóban lemaradásban vagyunk a nyugat-európai országokhoz képest. A nagy népbetegségek vonatkozásában nagyon terhelt a régiónk, legyen szó szív- és érrendszeri betegségekről, daganatos vagy mozgásszervi betegségekről, a társadalom elég nagy hányada érintetté válik egy bizonyos életkor felett. A most bemutatott népegészségügyi stratégia legfontosabb célja, hogy elérjük: a magyar emberek egészségesebbek legyenek és tovább éljenek, illetve, hogy változzon az egészséghez való hozzáállásuk. Szemléletet kell váltani, el kell érnünk, hogy az emberek értsék, hogyan őrizhetik meg az egészségüket, mi pedig segítünk, hogy ehhez minden feltétel adott legyen. Ha ez a szemléletváltozás bekövetkezik, nyertünk.
– Tehát azzal tudják elérni a legnagyobb változást, ha lakosság szemét felnyitják, hogy ne csak akkor menjenek el orvoshoz, amikor már nagy a baj? Hogyan lehet rávenni erre az embereket?
– A szemléletváltás egyik első lépése, hogy el kell felejtenünk azokat a mondatokat, mint például: „azért nem megyek el orvoshoz, mert a végén még talál valamit”, vagy azt a mítoszt, hogy a „negyven az új húsz”. Nem élhetünk úgy, hogy nem veszünk tudomást az életkorunkról vagy a testünk szükségleteiről. De a szakembereknek is át kell állniuk a prevenciós szemléletre, hogy ne csupán a betegséggel foglalkozzanak, hanem az egészséggel és annak megtartásával is. Amíg a XX. században mondhatni belefért még, hogy egy orvos azt mondja a páciensnek, „minek van itt, magának semmi baja”, addig a XXI. században az legyen a normális, hogy az embernek ne kelljen magyarázkodnia, ha egy laborvizsgálatot vagy EKG-beutalót kér a háziorvosától. Gyakran hallom azt is, amikor egy egészségház átadásakor a helyi képviselő vagy a polgármester úgy fogalmaz: „kívánom, hogy soha ne kelljen idejönniük”. Na, ezeket kell kitörölnünk és azt mondani, hogy évente egyszer akkor is jöjjön ide mindenki, ha nincs is semmi baja. Ne várjuk meg, amíg a mentő visz be minket. Mindenkinek, önnek, nekem, az egész társadalomnak és az egészségügyi ellátórendszerben dolgozóknak is perspektívát kell váltaniuk, mert ez az egyetlen módja annak, hogy az emberek élete kedvező irányba változzon és valóban minőségi legyen.
– A WHO és az OECD tanulmánya szerint bármennyire is jól fejlett egy állam egészségügyi ellátórendszere, mindössze 11 százaléknyi hatása van egy egyén egészségügyi állapotára, és legnagyobb részben az életmódunk, a genetika és a környezeti tényezők befolyásolják az egészségünket. A nemzeti népegészségügyi stratégia megalkotása során ezt is figyelembe vették?
– Olyannyira, hogy a stratégia alapjai éppen ezeken a megállapításokon alapulnak. Tudomásul kellett venni, hogy bármit alakítunk, fejlesztünk az ellátórendszeren, ha megszakadunk, sem tudunk csodát tenni. Csak akkor van esély az előrelépésre, ha társadalmi szinten érünk el szemléletváltozást. Ez viszont nem könnyű feladat. Fontos mérföldkő, hogy országossá terjesztettük a vastagbélszűrési programot, amitől azt várjuk, hogy évente 1500-2000 honfitársunk életét menthetjük meg. A szűrés hozzásegít minket, hogy nagyon korai stádiumban vagy még éppen daganatmegelőző állapotban fedezzünk fel egy rosszindulatú elváltozást, amely ekkor még könnyen gyógyítható. Ezt egy teljesen fájdalommentes székletvérteszttel érhetjük el. A kiszűrt eseteket küldi tovább a háziorvos tükrözésre, amely során a rákos elfajulásra hajlamos polipot azonnal el is távolítják. A nőket érintő daganatos betegségek vonatkozásában pedig modernizáljuk a méhnyakrákszűrést: a kenetes rendszerről a HPV kimutatására állunk át.
– Mennyit nyerhet a kormány és ezzel együtt a társadalom, ha a stratégiában foglalt prevenciós törekvések megvalósulnak?
– Az OECD számításai szerint minden egyes egészségben eltöltött munkaév 0,4 százalék GDP-növekedést okoz. Mi három és fél évvel vagyunk elmaradva az EU átlagától, a kormány intézkedéseinek célja, hogy ezt behozzuk, ami önmagában 1,2–1,5 százalékos GDP-növekedést eredményezne. Ez nem kevés.
– A szív- és érrendszeri betegségek továbbra is a vezető halálozási okok között szerepelnek Magyarországon. Hogyan edukálja majd a nemzeti népegészségügyi stratégia azokat, akik érintettek lehetnek a betegségben, mégsem foglalkoznak vele?
– A legtöbb ember, aki érintett valamilyen szív- és érrendszeri betegségben, mondhatni szépen lassan megszokta az ezzel járó kellemetlenségeket. A hipertónia ugyanis nem egyik napról a másikra, hanem szépen lassan alakul ki, amelyhez hozzászokik a szervezet és egyszer csak 160-170-es lesz a szisztolés vérnyomás. Ugyanez érvényes a koleszterinre is, amely szintén észrevétlenül öl meg minket. A stratégia kidolgozásakor azt láttuk, hogy az aktív lakosság zöme, aki érintett lehet, soha semmilyen kapcsolatba nem kerül egészségügyi szakemberrel, csak amikor már infarktussal viszi a mentő kórházba. Ezt elkerülendő vezetünk be egy újfajta szűrési rendszert a munkavállalók részére, amely leginkább a köznyelv által menedzserszűrésnek hívott állapotfelmérésnek felel meg, és amelynek középpontjában a szív- és érrendszeri betegségek lesznek. Ezt azt jelenti, hogy, ha a rizikófelmérés során valakiről kiderül, hogy érintett lehet valamilyen betegségben, továbbküldik kivizsgálásra.
– Említette: ahhoz, hogy a társadalom egészséghez való hozzáállása megváltozzon, az egészségügyi szakemberek szemléletének is változnia kell. Orvosként ön mikor váltott perspektívát a saját egészségét illetően?
– Sokan nem is tudnak róla, hogy valamilyen genetikai probléma miatt érintettek egy betegségben, amit ha időben diagnosztizálnak, még megúszhatják a szövődményeket, és a betegség sem hatalmasodik el rajtuk. Azt hiszem, egy életre megtanultam a saját bőrömön, miért és mennyire fontos, hogy figyeljünk a testünk jelzéseire és kérjünk segítséget a szakemberektől. Jómagam kórházigazgató voltam még, amikor egy diabetológus kollégám mindig a nyakamra járt, hadd vizsgáljon ki, mert azt látta, hogy feleannyit eszem, mint ő, rendszeresen mozgok is, mégis kétszer „nagyobb” vagyok nála. Még orvosként is beleesünk abba a hibába, hogy hátrébb soroljuk magunkat, és halogatjuk a dolgot. Nekem is tíz évbe tellett, mire ez a barátom fülön tudott csípni, és végül kivizsgált. Még elszaladni sem tudtam volna előle, mert épp a János-kórház Covid-intenzív osztályán feküdtem súlyos, életveszélyes állapotban, lélegeztetőgépen. Kiderült, cukorbeteg vagyok, és gyógyszeres kezelésre van szükségem. Azóta megváltozott az életem: csaknem húsz kilót fogytam, nem vagyok egész nap farkaséhes és a cukorbetegség szövődményeit is megúszhatom.
– A stratégia minden életkorra kiterjed, a gyermeket tervező párok, a kismamák, a kisgyermekek és iskoláskorúak, valamint fiatal felnőttek egészségtudatosságára is fókuszál. Hogyan igyekeznek hatni a különböző korosztályokra?
– Hosszú távon a legnagyobb eredményt azzal érhetjük el, ha már idejekorán kialakítjuk az egészségértést. Ma már tudjuk, hogy miképpen hat egy ember egészségére a magzatként szerzett „tapasztalás”, vagy a kisgyermekkorban kialakult (rossz) étkezési szokások hogyan függnek össze a felnőttkori népbetegségekkel. Azzal, hogy edukáljuk a családtervezés előtt álló párokat vagy a kismamákat és az édesanyákat, olyan generációkat nevelhetünk fel, amelyek már nem idegenkednek majd sem a szűrésektől, sem attól, hogyan lehet fenntartani az egészségüket. Elsőként a felső tagozaton már be is vezettük, és lépésről lépésre kiterjesztjük a teljes köznevelésre, óvodától a középiskoláig. Minden korosztályt a neki való ismeretanyaggal próbálunk megszólítani – az alapvető higiénés szabályok ismertetésétől kezdve a termékenység-tudatosságig –, hiszen komoly prevenciós ereje van a testtudatosságnak, ha értjük, hogyan működünk.
– A stratégia mellett számtalan fejlesztés valósult meg 2010 óta az egészségügyben. Hogyan értékeli az elmúlt évek eredményeit?
– Az igazság az, hogy 2010-ben a baloldal kormányzásának eredményeként még olyan tragikus gazdasági állapotban volt az ország, hogy kellett hat év, amíg kihoztuk a nemzetgazdaságot abból az adósrabszolgaságból, amibe az elődeink beletaszították. Kárt csinálni gyorsan és könnyen lehet, helyrehozni viszont már egy sokkal lassabb és nehezebb feladat, de azt hiszem, hogy a számokból pontosan látni, jól haladunk: 2010-ben összesen 1200 milliárd forint volt az egészségügyre, idén viszont már 3200 milliárdból gazdálkodunk, ami jövőre még több lesz. Az a cél, hogy a magyarok egészségesebbek, a betegellátás jobb, az egészségügyi dolgozók megbecsültebbek legyenek. Csak az utóbbi években 540 milliárd forintot tettünk az egészségügyi dolgozók bérfejlesztésébe, ennek eredményeként az ápolók és az orvosok bére a többszörösére emelkedett. Az infrastruktúrával is folyamatosan foglalkozni kell: kórházakat, rendelőket, mentőállomásokat újítottunk fel, de a hűtés-, fűtés- és energetikai korszerűsítés is folyamatos, most is zajlik, illetve egy szakrendelő-felújítási programot is tervezünk. Sajnos az erre szánt összeget is – a baloldal hathatós közreműködésével – blokkolja az Európai Unió; kilencszázmilliárd forinton ülnek, amelyet egészségügyi fejlesztésekre költenénk.
– Október elsején elstartolt az új ügyeleti rendszer a fővárosban is. Milyenek voltak az első nap tapasztalatai?
– Már önmagában fantasztikus, hogy betegbiztonság szempontjából magunk mögött hagytuk végre a régi, elavult, alapellátási ügyeletként működő rendszert, amely nem volt összekötve a mentéssel és a sürgősségi ellátással. Az első nap tapasztalatairól azt mondhatom, hogy a mentőszolgálat nagyszerű munkát végzett. Két felnőtt és két gyermek ügyeleti ponton jártam, illetve ellátogattunk a 1830-as központba is Csató Gáborral, az Országos Mentőszolgálat főigazgatójával. Az egyik – egyébként ellenzéki vezetésű – kerületben beszélgettem egy gyermekgyógyász szakorvossal, aki elmondta: tartott az új rendszertől, de inkább önként vállalta az első napot, és nem várta meg, amíg „viszik”. Elmesélte, hogy egy édesanyát kapcsoltak hozzá, a beszélgetésből pedig kiderült, hogy a gyermeke súlyos asztmatikus állapotban van. A kolléganő a kikérdezést követően azonnal kérte, hogy tegyék le a telefont, és az édesanya rögtön hívja a 112-t. A telefonba azonban beleszólt a 1830-as központ egyik diszpécsere, aki mindvégig a vonalban maradt, hogy nem kell letenni, már indítja is a mentőt. Öröm volt hallani, hogy az egyébként szkeptikus doktornő is megtapasztalta az új ügyeleti rendszer által nyújtott biztonságot, amely így épp olyan lett, amilyennek megálmodtuk.
