Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Díjazottak! Kedves Vendégek!
A díjosztók részéről méltó és igazságos, hogy a XIX. században élt szenvedélyes szabadságharcosunkról, Petőfi Sándorról elnevezett díjat ma egy magyar és egy román XXI. századi szabadságharcos együtt kapja meg.
Két különböző vérmérséklet, két különböző hivatás, két különböző történeti és kulturális háttér, ám mégis van valami, ami állampolgárságukon kívül mai díjazottjainkat erősebben köti össze, mint minden egyéb, ami szétválaszthatná őket.
A jogászokhoz illően mindig kiegyensúlyozott Kincses Előd a közép-európai, erdélyi Marosvásárhelyen született, a költőkhöz illően mindig szenvedélyes Mircea Dinescu pedig a kelet-európai, munténiai Slobozián. A két város közötti több mint négyszáz kilométeres távolságnál talán még nagyobb a kultúrtörténeti különbözőség. Azonban még mindannyian emlékezünk a gyermekkori varázslatra: ha két egyformán hangolt hangvilla van a szobában, és az egyiket megrezegtetjük, a másik is megszólal.
1989 őszén valami ilyen varázslat történt mai díjazottjainkkal is: a romániai szabadság fuvallatára a marosvásárhelyi Kincses Előd és a sloboziai Mircea Dinescu a lelkükben azonosan rezdültek.
Azért is bölcs a döntés, amely ma kettejüket együtt díjazza, tisztelt hölgyeim és uraim, mert arra hívja fel a figyelmünket, hogy a szabadság térségünkben olyan oszthatatlan, mint a biztonság: valójában senki nem szabad és senki sincs biztonságban mindaddig, amíg mindenki nem részesül szabadságban és biztonságban!
Így volt ezzel Petőfiék idejében az erdélyi románság a korabeli Magyarországon, és így van ezzel 1920 óta a magyarság is a mai Romániában. Tulajdonképpen így volt, és egyre inkább így van ezzel minden európai nemzet – akkor is, ha felismeri ezt a történelmi igazságot, akkor is, ha nem.
Kincses Előd és Mircea Dinescu urak mai díjazása annak az üzenetértékű jelzése, hogy mi, itt Budapesten, nemcsak felismertük, de magunkévá is tettük ezt az igazságot.
Szívesen felidézném önöknek a Szabadság, szerelem című fiatalos hévvel megírt Petőfi-verset, de tekintettel arra, hogy a díjosztók, a díjazottak és jómagam is már régebb óta vagyunk fiatalok, valamint tekintettel arra is, hogy – minden túlzás nélkül – a harmadik világháború itt lóg a levegőben a fejünk fölött, most inkább egy kevésbé ismert Petőfi-versből idéznék, amelyet halála előtt két héttel írt a költő, és amely a Szörnyű idő címet viseli.
Szörnyű idő, szörnyű idő, /s a szörnyűség mindegyre nő (…) / s ott elől a háború/ csak a kisebb baj; szomorúbb/ mi hátul áll, / a döghalál.
Nem tudom, hogy Dinescu úr számára miként lehet érzékletesen lefordítani a „döghalál” szót, lehetséges, hogy sehogy, ezért segítek a tolmácsnak: Petőfi a fizikai halálnál is rosszabb erkölcsi halált nevezte „döghalálnak”.