„Nem a halálé az utolsó szó” – húsvéti beszélgetés Kovács Ervin Gellért premontrei atyával

A húsvét nem olyan dologról szól, ami a mindennapi tapasztalatunk része lenne. Hogyan érthető meg a feltámadás ünnepe az egyre inkább szekularizálódó világunkban? Közben mégis miért fordul egyre több fiatal a liturgikus hagyományok felé, és minek köszönhetően épült új templom Európa közepén? Húsvéti beszélgetésünkben a gödöllői premontrei apátság szerzetesével, Kovács Ervin Gellért atyával jártuk körül a húsvét lényegét, a római liturgia mélységét, Európa hitbéli válságát és a római katolikus egyház jövőjét.

Fotó: Havran Zoltán

– A többi, eredendően katolikus ünnephez hasonlóan, a szekularizált Nyugat embere a húsvétot is kiüresedett módon, előkészületek vagyis böjt nélkül ünnepli, ha egyáltalán. Mielőtt a húsvét lényegéről beszélnénk, elmondaná Gellért atya, mit jelent a valódi böjt és miért előfeltétele a húsvétnak?
– A karácsonynál talán egy fokkal kevésbé szekularizált, de már a húsvétot is lealacsonyították sonka-, nyuszi-, tavasznyitó ünnepé. Ha pedig csak ilyen minőségében ünnepeljük, akkor valóban érthetetlen, miért is kellene az előkészület. Amennyiben a mélyebb lelki tartalmát és teológiai mélységeit is figyelembe vesszük, akkor rájövünk, ezt nem lehet egyik napról a másikra magunkévá tenni és egy csapásra elmélyedni benne. Ahhoz szükséges egy folyamat. A nagyböjt olyan, mint egy pedagógiai spirituális folyamat, amely bevezet minket a misztériumba. Amennyiben pedig egy jól sikerült vizsgának előfeltétele a megfelelő előkészület, ugyanúgy a jó és igazán mély lelki ünnepnek is.

Tévedésben lennénk, ha pusztán az étkezés mellőzésére szorítanánk, mert az önmagában vajmi keveset ér. 

A keresztény hagyomány és az evangélium három elengedhetetlen elem egységének tekinti: böjt, imádság is jótékonykodás. Az a lényege, hogy az ember elszakadjon az anyagi, testi világtól, a bűnös függőségeitől és megnyíljon a magasabb isteni, spirituális dimenziók felé. Ehhez kell, hogy a böjt kiüresítsen minket. Ahogy mondja az Úr Jézus, „nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely Isten ajkáról való”. Ezáltal elszakadhat az a kötelék, amely biológia törvényeinek erejével legerősebben odaköt minket a múlandóhoz, a romlandóhoz, az anyagihoz. Mindezt nem öncélúan, hanem a böjt által bennünk keletkező ürességben, lelkünket Istenhez emelve. Manapság nem csak étel, de internet, beszéd , szórakozás böjtjét is említhetjük. Lemondást mindarról, amely lefoglalja mindennapjainkat és az érzéki énünket táplálja. Az egyház mérsékletet gyakorol és csak a legszigorúbb minimumot jelöli ki kötelezően. A többi lemondás kinek-kinek egyéni körülményeitől függ. Mindenképpen széles paletta van, amiről le lehet lemondani, de nem azért, hogy önelégülten azt gondoljuk, „lám én milyen ügyes vagyok, hogy ezt is sikerült”, hanem, hogy Isten betölthessen minket. Ezért elengedhetetlen az imádság. 

A böjt nem egy önző, öntökéletesítő, önépítő program, azért van, hogy az ember kikerüljön az „én rabságából”.

 Így levetkőzheti magáról az önzést és a másik felé fordulva gyakorolhatja az irgalmasságot, akár anyagi értelemben vagy egyszerűen azzal, hogy a másikat megajándékozza az idejével, figyelmével, szeretetével, segítségével. Így valóban ki tud lépni a másik felé és felismerni benne Krisztust.

– Ellenben a karácsonnyal, amelyet szinte mindenki ünnepel „a maga módján”, a húsvéti ünnepkör valamiért nehezebben megragadható a ma emberének. Ön miben látja ennek az okát?
– A karácsonyhoz sokkal több társadalmi szokás kötődik. Azt, hogy egy élet születik, ami egy öröm, hogy a család milyen fontos megtartó erő, azt minden ember valamiképpen érzi, aki picit is józanul gondolkodik, hitvallásától és világnézetétől függetlenül. A karácsonyt könnyű átélni, viszont

a húsvét nem olyan dologról szól, ami a mindennapi tapasztalatunk része lenne. Természetfölötti világról beszél és örök életről, amiről egyelőre nincs tapasztalatunk, ezért sokkal nehezebb is átélni. 

A természet újraébredését látva minden ember tud valamiképpen asszociálni az élet halál fölött aratott győzelmének ünnepére, de mint a feltámadás ünnepe már sokkal nehezebben megragadható.

„A húsvét mindenképpen Jézus Krisztus személyéhez, üzenetéhez és művéhez kötődik, és annak is a legmélyebb rétegét érinti, vagyis a megváltás titkát”  (Fotó: Havran Zoltán)

– Mi a húsvét valódi üzenete?
– Számunkra a húsvét mindenképpen Jézus Krisztus személyéhez, üzenetéhez és művéhez kötődik, és annak is a legmélyebb rétegét érinti, vagyis a megváltás titkát. Azért lett az Isten fia emberré, hogy minket megváltson, üdvözítsen, Isten gyermekeivé tegyen, az örök életre meghívjon. Ő ezt a saját életáldozatával érte el. Azzal, hogy önmagára vette a világ bűneit, feláldozta magát, és a Mennyei Atya elfogadta ezt az áldozatot, amikor feltámasztotta a halálból. 

Ez nem csak Jézus Krisztus személyes története, hanem az egész emberiség nagy meghívása és távlata arra, hogy nem csak ez a földi élet van, amelyben sokszor azt tapasztaljuk, hogy a sötétség erői győzedelmeskednek, 

az igazak, a jók, a szentek alulmaradnak és sokszor a becstelenség jár jól. Ezzel szemben ez az ünnep arról beszél, hogy van valaki, aki az egész világot a kezében tartja, aki az igazságos és szerető mennyei Atya, aki a bűn és a halál látszólagos győzelmén túl is megnyitja azt a távlatot, hogy van örök élet, van örök boldogság, ami minden ember számára elérhető.

– A legutóbbi népszámlálás adatai alapján úgy tűnik, a katolikus hívek száma csökkent az elmúlt években és gyakran emlegetik, hogy a papi hivatásokból is kevesebb van. Mondhatjuk, hogy Európa hitéleti történetének egy feltámadás előtti nagypénteki időszakában járunk?
– A válságot mindnyájan tapasztaljuk, hogy többet ne mondjak, amikor harminc éve elindultam a papság felé vezető úton, akkor még hatvanan voltunk egy vidéki szemináriumban. Most ugyanazon a helyen négyen készülnek a papságra, és közülük is kettő afrikai. A helyi hivatások jelenleg mélyrepülésben vannak, és ez nagyjából az egész nyugati világra jellemző. Bár személyesen nem tapasztalom a hívek számának csökkenését, viszont hallani olyat, hogy több vidéki plébánián már kénytlenek a templomok bezárásáról, fenntarthatóságukról tárgyalni. Tény és való, hogy ez a válság megvan, aminek több külső és belső oka is van, a hit és gyakorlatának gyengülése az egyházban, különböző nihilista vagy földhözragadt ideológiák hatása, amelyek már több évtizede, sőt évszázada megvannak a világban. De ahogy Barsi Balázs ferences atya szokta hangsúlyozni, „mindig pirkadat előtt van a legsötétebb”, a mélyrepülés után következhet egy felemelkedés. Én nagyon szeretnék ebben bízni, remélni és látom is ennek bizonyos jeleit, de sajnos az a benyomásom, hogy még mindig nem vagyunk a legmélyebb ponton. Még mindig jöhet süllyedés.

Az is kérdéses, hogy ennyi papi hivatással meddig tudjuk fenntartani a jelenlegi plébániai rendszert. Az biztos, hogy ahol a hit megújul, valóban egyre hitelesebb és mélyebb lesz. 

A kereszténység pedig sohasem a számokról szólt. Tizenkét egyszerű vidéki halászlegénnyel kezdődött az egész és mégis az egész világot betöltötte végül. 

Mivel itt Isten ügyéről van szó, nem lehetünk elkeseredettek, nem eshetünk kétségbe. Az egyházunk olyan, mint egy fa, bizonyos ágai elhalnak, más ágai viszont kinőnek és virágoznak. Lehet, hogy az európai egyház most válságban van, de a virágzás ott van Ázsiában, Afrikában és magában Európában is bizonyos közösségekben. Az Úr Jézus azt mondta, az egyház „a világ végéig fennmarad”, de azt nem mondta, hogy konkrétan a magyar egyház, vagy egy bizonyos falu vagy városnak az egyháza. Ezekre nincs garanciánk, mert az egyház egészére kaptunk tőle ígéretet.

–  A katolikus egyházban az utóbbi években nagyobb figyelmet kapott a római rítus régi formája, Magyarországon ebben a premontrei rendnek is nagy szerepe van. Minek köszönhető ez az újraéledő érdeklődés a hagyományos liturgia iránt? Kik képviselik ezt Magyarországon?
– Mi, a premontrei rend, alapvetően az új rítust gyakoroljuk a lehető legméltóbb formában. Ez azt jelenti, hogy sok elemet átveszünk a hagyományos rítusból, amivel kapcsolatban Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa tanítása az irányadó számunkra, az ő mély lelkiségű liturgikus műve. Nálunk a premontrei renden belül is nagyfokú tolerancia van. Több országban van olyan apátságunk, ahol megjelenik a régi rítus gyakorlata, ahogy nálunk, Gödöllőn is. Páran vagyunk, akik elöljárók áldásával ezt gyakoroljuk. Nekem három egyházmegyében is van küldetésem, hogy ezt a rítust mutassam be, vagyis három magyar püspök is megbízott bennünk. A római rítus gyakorlása az egész országot nézve néhány paphoz és a körülöttük összegyülekező hívekhez kötődik.

Egy kezemen meg tudom számolni, összességében hányan vagyunk, egyelőre nagy az ellenszél. De akkor mégis miért a nagy érdeklődés? Mondhatnánk felszínesen, hogy amit nagyon tiltanak, az annál jobban  vonza az érdeklődést, de ha csak ennyi lenne az oka, az hosszú távon nem tudná fenntartani. Már több mint 15 éve foglalkozom ezzel és egy folyamatosan növekvő érdeklődésről tudok beszámolni, mert a római egyháznak ez egy nagyon ősi kincse.

A római liturgia az első pillanattól azt érezteti, hogy megjelenül a túlvilági, a misztikus és természetfeletti, ami máshol nem található meg (Fotó: Budapest Belvárosi Szent Mihály Templom)

Nevezik tridenti rítusnak is, emiatt tévesen csak négyszáz éves liturgiának tartják, amit a tridenti zsinaton találtak ki, de messze nem erről van szó. Ez a római katolikus egyház eredeti liturgiája, ami nagyjából Nagy Szent Gergely pápa korára visszavezethető, a lényeges elemei pedig már Szent Damazusz pápa idejében megjelentek. A IV. században Szent Ambrus egyházatya már idézi a római kánonnak a ma is használt szövegét, vagyis a római liturgia szívét. Ez egy szervesen kifejlődött ősi rítus, amely zenei elemeiben, nyelvezetében még a zsidóságnak és az ókori római kultúrának sok elemét őrzi. Ezzel a gazdagságával pedig a műveltebb rétegekben is érdeklődést ébreszt. Az ember mélyebb rétegeire rezonál, már eleve a hangulata, hogy nem azonnal hozzáférhető az értelmünk számára, már csak a latin nyelv és a szimbolikája miatt sem. Az első pillanattól azt érezteti, hogy megjelenül benne a túlvilági, a misztikus és természetfeletti, ami máshol nem található meg. Az ember pedig, mint Istenre nyitott, örök értelmet kereső lény, erre rezonál.

– Sokan a liturgikus hagyományhoz való visszatérésben látják az egyház megújulásának egyik kulcsát. Ön szerint valóban létezhet egy ilyen irányú „restauráció”?
– Nagyon fontos a megfontoltság és a bölcsesség ebben a kérdésben. Nem volna jó, hogyha ugyanabba a hibába esnénk, mint a múlt század hatvanas éveiben, amikor az egyik napról a másikra lecserélték a megszokott liturgiát valami egészen másra. Igazságtalanok volnánk a mai hívek tömegeivel szemben, ha ezt megtennénk, csak az fordított irányba. Ugyanúgy a papok és a hívek képzettsége, műveltsége sem minden esetben engedné, hogy ezt az alapvetően latin nyelvű és bonyolult liturgiát hirtelen el kelljen sajátítaniuk, elhagyva azt, amit eddig évtizedekig gyakoroltak.

A legjobb az lenne, ha egyszerűen szabadság lenne ebben a kérdésben az egyházban. 

Aki ezt szeretné gyakorolni papként vagy hívőként, tehesse meg szabadon, mindenféle esetleges gyanúsítás vagy korlátozás nélkül, emellett senkire se kényszerítve ezeket a formákat, az új liturgiában pedig megpróbálni visszacsatolni a gyökerekhez. Ismert, hogy a II. vatikáni zsinat óta bevezetett rítus sokféleképpen végezhető. Több  szövegváltozat van, amelyek közül a pap szabadon választhat. Mi próbáljuk a hagyományhoz közelebb levő opciókat választani, énekben, ruhákban, gesztusokban és szertartásokban is.Elsősorban a lelkületet kell átadni a híveknek és a többi utána menni fog. Az is igaz, hogy a régi rítus sok papi, szerzetesi hivatást produkál. Említhetem a wigratzbadi szemináriumot, de

a mi pár száz fős budapesti közösségünkből is jelenleg hatan készülnek a papságra, és korábban is adott nővért és papot. 

Ez manapság ritka és szép dolog. Emellett ugyanúgy hangsúlyoznám a családos hivatások fontosságát is. Sokan felnőtt megtérőként a mi közösségünkben találták meg későbbi házastársukat, akivel mostanra nagycsaládosok. Ezek legalább olyan fontosak az egyház jövője szempontjából, mint a papi és szerzetesi hivatások. A nagyobb tisztelettel és odaadással bemuttott új rítus hasonló gyümölcsöket teremhetne, de a régi rítus szabad gyakorlása is. Amit az emberek nem ismernek, arra nem is vágynak, de ha megismerhetik, lesznek köztük olyanok, akik ebben találják meg a mélyebb lelkiséget.

– A hagyományos mise nem csupán nyelvében, hanem lelkületében is másfajta szentségi szemléletet közvetít, de annak aki még nem járt római rítusú misén, első hallásra talán „túl komolynak” tűnhet a latin nyelv használata és bizonyos eltérések a liturgia elemeiben az általa megszokottakhoz képest. Komoly előkészületet igényel egy ilyen misén való részvétel?
– Egy pap számára mindenképpen komoly elvárásokkal jár. Tudnia, érteni kell, amit latinul imádkozik. Személy szerint két évig tanultam ezt a rítust napi gyakorlással, Barsi Balázs atya kilenc hónapig, napi több órás gyakorlással. A hívek esetében egyáltalán nem ijednék meg a latintól. A mai világban már beszélünk nyelveket, akik könnyűzenét hallgatnak, nem jelent problémát, hogy angolul van a kedvenc számuk, akár angolul is megtanulnak annyira, hogy értsék. 

Másrészt, aki miséinken jár Budapesten, az tapasztalhatja, hogy nem minden van latinul. Olvasmányok, prédikáció, énekek nagy része, sőt a szentségek, szentelmények nagy része magyarul van. Vannak kétnyelvű kis misekönyvek, amelyekből lehet követni a szöveget, de nem az a lényeg, hogy minden egyes szót értsünk, vagy minden egyes gesztust közvetlenül lássunk, hanem hogy jelen legyünk, bekapcsolódjunk az eseménybe annak légkörébe és hangulatába. Ugyanis a legtöbb szöveget a pap halkan mondja vagy a ministránsokkal halkan párbeszédet folytatva, miközben a hívek énekelnek. Emiatt is lehetetlen, hogy minden egyes szót értsen, de azok a szövegek, amlyeket a hívő nem hallhat vagy nem ért, azok Istennek szólnak. 

Elsősorban azt a szemléletváltást kell megvalósítani, hogy ez nem rólam szól, nem értem van, hanem Istennek. Azért vagyok itt, hogy Isten színe előtt lehessek, Krisztus áldozatának gyümölcseiből részesedjek. Ez pedig megvalósul akkor is, ha nem mindenben tudok teljes aktivitással részt venni.

Az igazi aktivitás egyébként is a lélekben van, azzal, hogy Krisztusnak áldozatát és annak szellemét megérezzem, befogadjam és abba bekapcsolódjak. Ehhez nem kell föltétlenül a teljes megértés. A visszatérő válaszokat pedig meg lehet tanulni néhány alkalom után. A legtöbb változó énekeket magyarul is elénekeljük, tehát erről se marad le az érdeklődő. 

– Hogyan ismerte meg Gellért atya a római miserendet? Miért ezt választotta?
– Ennek a liturgiának mélyek a gyökerei az életemben. Édesanyám ágán az egész családom ortodox vallású. Legkisebb koromtól fogva egyformán vittek katolikus és ortodox liturgiára is. Az ortodox, vagyis bizánci liturgia pedig nem esett át reformokon, amely ugyanazt a misztikumot, titokzatosságot és ünnepélyességet hordozza, mint a hagyományos római rítus. Az orgona hiányzott, az volt, ami a római templomban jobban tetszett, viszont a tömjén, a gyertyák, a szolgálattevők misztikus megjelenése és eltűnése, az ismeretlen egyházi szláv nyelv titokzatossága vonzott. Katolikus nagymamám pedig sokat mesélt arról, hogy leánykorában aktív kórustag volt egy délvidéki kisvárosban és gyakran énekelt Mozart, Beethoven zenekaros miséken. Bennem pedig felmerült akkoriban a kérdés, hogy miért nem látok már ehhez foghatót. 

Később, már kispap koromban a szemináriumba eljutott külföldi folyóiratokból értesültem arról, hogy továbbra is él a régi rítus. Mégpedig nem csak szakadár, eretnekgyanús közösségekben, hanem Róma jóváhagyásával, hivatalos egyházi keretek között. A szeminárium segédkönyvtárosaként találkoztam régi papi hagyatékokkal is, amelyben voltak régi szertartáskönyvek, még egy misekönyv is, amit elkezdtem tanulmányozni. Latinul már akkor tudtam annyira, hogy megértettem a rubrikákat, a szövegeket.

Még szabadkai egyházmegyés papként tanultam Rómában és ismertem meg a régi rítust, utána lettem a Szent Péter Papi Testvérület jelöltje Bécsben. A testvérület szemináriuma Wigratzbadban található, ahová pár éves papként egy nyári szabadság idején látogattunk el egy pap barátommal. A mai napig 80-90 kispap tanul ott, és a régi hagyományos rítust gyakorolják a Szentszék engedélyével. Itt mondtam el az első hivatalos és szabályos régi rítusú szentmisémet, amelyen a szemináriumi rektor maga ministrált ezen a misén. Ez olyan élmény volt, mintha második új misémet mondtam volna, mert 

először tapasztaltam meg, hogy mit jelent magamból kivetkőzve Krisztusba öltözködni. 

A wigratzbadi Szent Péter Papi Testvérület (FSSP) (Fotó: FSSP.org)

A szembe misézés miatt a pap egyfajta nyomás alatt van a hívek, mint egy közönség előtt, amiért úgy érezheti, produkálnia kell valamit, amivel lekötheti a figyelmüket. Mintha a személyiségét kellene csillogtatnia, ami megterhelő, de főleg nem imádságra stimuláló. Azáltal, hogy figyelni kell a sok részletesen kidolgozott szabályra, minden egyes szóra és mozdulatra, elveszítem önmagamat, engedem, hogy Krisztus cselekedjék rajtam keresztül. Papként ez nagyon felemelő és lelkileg is építő élmény. 

Fél évig voltam a Szent Péter Papi Testvérület jelöltje, utána premontreiként folytatott kétéves római tanulmányaim alatt nagyon részletesen megtanították a rítus minden részletét, külön a speciális, például nagyheti szertartásokat is. A budapesti közösségen belül is mutatok be régi rítust, ahová a Jóisten küldött alkalmas énekeseket, ministránsokat és híveket is egyre nagyobb számban. Ez engem is megerősített abban a hitemben, hogy ez a mai egyház számára áldásos lehet, mert sok olyan kincset tartalmaz, amire a mai világban is igény van.

– A vasárnapi miséken való aktív részvétel mellett hogyan lehet elmélyíteni az Istennel való kapcsolatunkat?
– Mindenképpen fontos a személyes imádság, akár családilag is. Legyen védett, biztosított tere a mindennapokban. Azt szoktam tanácsolni a híveknek, hogy még a legforgalmasabb napokon is abból a 24 órából, amit ajándékba kapnak a Jóistentől, minimum egy negyedórát szenteljenek ennek a legfontosabb ügynek, vagyis lelkük megmentésének és az Istennel való kapcsolatuk kimunkálásának. Lehet spontán, kötött ima vagy egyszerű beszélgetés az Úristennel. Lényeg a kapcsolatot fenntartása. Fontos napközben is többször tudatosítani, hogy Isten színe előtt zajlik az életem és ő kíváncsi rám. Örömeimet, bánataimat megoszthatom vele, tanácsot kérhetek tőle, megköszönhetem neki a jót, ami történik. Hozzá menekülhetek, ha valami bajom, bánatom történik. Ugyanúgy fontos hitünk megismerése, mert nem szerethetjük, amit nem ismerünk, ezért szükséges a hiteles hitismeret. A mai zavaros, romboló ideológiák közepette legyen tiszta elképzelésünk, arról, hogy ki is ez a Krisztus, mit tanított, miben remélünk mi keresztények, a mindennapi magatartásunknak melyek az alapvető mércéi. 

Hangsúlyoznám az egészséges közösségek jelentőségét is, mert ez nem a magányos farkasok vallása. 

A mai világban a legnehezebb egyedül és még családként sem könnyű. A budapesti Szent Mihály templomban bevezettük a kávézást a vasárnapi misék után, nyárra szervezünk családi tábort, van egy zarándoklatunk. Azért, hogy találkozzunk, ismerjük egymást, épüljünk a másik hitéből, kapaszkodjunk egymás hitébe. Ha pedig válság van, legyen kihez fordulni. A mai világ atomizációja, szélsőséges individualizmusa, elmagányosodása egészen félelmetes jelenség annak fényében, hogy sohasem voltak ilyen fejlett kommunikációs eszközeink. De ha hiteles és mély kommunikációt nézzük, akkor abból sohasem volt ilyen kevés, mint manapság. Nekünk keresztényeknek valódi és elsősorban személyes kommunikációs tereket kell létrehoznunk, ahol a hitünk táplálkozhat és megmaradhat.

– Manapság divatossá vált a meditáció, a csend fontosságának hangsúlyozása, ugyanakkor gyakran azt is mondják, hogy ezek kevésbé vannak meg a katolikus hitgyakorlatban, a liturgia és imádságos élet pedig ezt nem teszi teljesen lehetővé. Ez valóban így van? Hogyan jelenik meg a csend a liturgiában és mik a gyümölcsei a lelki életben?
– A régi rítus egyik legmegdöbbentőbb mozzanata, hogy az átváltoztatás szavait nem lehet hallani. A misekánon, a mise szíve teljesen csendben hangzik el, esetleg zenei vagy ének aláfestéssel, de a lényeg csendben történik.

Isten minden nagy műve csendben születik. 

A világ teremtése minden emberi tanú nélkül valósult meg. A megtestesülés Betlehemben, a karácsonyi éjszaka csendjében történt. Krisztus halálból való föltámadásnak nem volt más tanúja, egyedül az az áldott éjszaka. Az átváltoztatás pedig, mint újabb megtestesülés, szintén csendben történik. A hagyományos liturgiában, a csendes misében, amelyben nincs ének, a pap még több részt mond halkan, ezeken az alkalmakon kontemplatív lelkülettel jelen lehet lenni. A liturgián kívül említhetem, nagypéntek éjszakájától nagyszombat estig tartó Szent Sír őrzését, amely egy csendes virrasztó imádság Krisztus sírjánál. Ugyanilyen alkalmak még a szentségimádások. Nagyon pozitív jelenség a magyar egyházban és világszerte az állandó szentségimádás gyakorlatának újjáéledése. Megjelennek kápolnák, külön templomok, ahol 24 órán keresztül be lehet térni csendes imádságra.

Említhetem a szemlélődő kolostorainkat, például a Pécs melletti magyarszéki kármelita nővérek kolostorát. Kispapként magam is többször elvonultam Szlovéniába a karthauziakhoz, amikor válságban volt a hivatásom. Abban a csendben találkoztam azzal az Istennel, aki engem tenyerén hordoz, aki végigkövette az életutamat. 

A csend első pillanatra nehéz lehet, és felszínre hozhatja az üledéket az ember lelkéből, ami nem egy kellemes érzés. 

Nyomasztónak tűnhet az elején, de ha az ember átmegy ezen az akadályon, megtapasztalja, hogy ez a csend nem üres, nem egy süket némaság, hanem Isten jelenlétével megtelt. Isten csendben fogant jelenléte pedig gyógyít és táplál, amely akár liturgián vagy azon kívül, elengedhetetlen része az istenkapcsolatnak. A liturgia is a csendből születik. 

– Ferenc pápa Traditionis custodes kezdetű motu propriója korlátozásokat vezetett be a római rítus használatára. Hogyan látja ezt a kérdést?
– Érthető, hogy Ferenc pápa aggódik az egyház egységéért, mert a főpásztor feladata, hogy azt biztosítsa. Több helyen tapasztalható, hogy a hagyományos rítus köré gyülekező hívek között megjelennek bizonyos szélsőséges nézetek, amelyek az új rítust teljes egészében érvénytelennek tartják. A II. vatikáni zsinatot szintén elutasítják, az azóta felszentelt pápák és papok legitimitását megkérdőjelezik. Olyanok is lehetnek közük, akik szélsőséges politikai irányzatokkal szövetkeznek. Ez nem egészséges, de az a tapasztalatom, ha egy közösséget vagy egy mozgalmat a perifériára szorítanak, az egyház pásztorai pedig nem tekintik őket a nyájuk részének, akkor még radikálisabb irányba mennek, még inkább eltávolodnak az egyháztól. Erre nem az lenne a megoldás, hogy kizárjuk őket és semmibe vesszük az igényeiket, hanem, hogy az egyház pásztorai komolyan veszik az ő kérdéseiket és szükségleteiket és megpróbálnak feléjük is atyai szívvel fordulni.

Külön örülök, hogy Magyarországon több püspök is így viszonyul hozzánk. Nem gondolom, hogy az egyház egysége az egyformaságot jelentené, mert ez soha nem volt így. A történelem folyamán nem csak keleten voltak különböző szép rítusok, hanem nyugaton is. Minden egyházmegyének, szerzetesrendnek volt saját rítusváltozata. Nem feltétlenül nagyon különböző, néha apróságokban, amelyek csak az avatott szemnek tűnnek fel. Nekünk, premontreikneknek volt egy gyönyörű saját változatunk, de említhetjük még a magyarok esztergomi rítusát, amelynek létezik kalocsai, erdélyi alváltozata. Ezek soha nem veszélyeztették az egyház egységét. A mai lelkiségi mozgalmak a liturgiában is megélik sajátosságaikat, amire az egyház hierarchiája (vagyis a püspökök is)  gazdagságként és a jövő reményeként tekint. 

Ha ilyen megértéssel és értékeléssel lennének az irányunkban, az minket is megóvna mindenfajta szélsőségtől és az Anyaszentegyház is gazdagodna. XVI. Benedek pápát idézve, 

„ami az előző nemzedékek számára szent volt, számunkra is szent és nagy marad, s nem válhat váratlanul teljesen tiltottá vagy nem ítélhető károsnak”. 

Ezt saját tapasztalata és az egyház évezredes bölcsessége alapján állított a Summorum Pontificum dokumentumban, ahol megőrzendő kincsnek tartja a római liturgiát, majd később az Universae Ecclesiae című instrukcióban az egész egyház számára fontos és érékes kincsnek mondja ezt a rítust, mivel a címe is ezt fejezi ki: az egész egyház számára.

Ferenc pápa sokszor hangsúlyozza a színodalitást, a párbeszédet a perifériára szorultakkal. Szívesen találkozik olyanokkal, akik a hittől és az egyház életétől távol vannak. Bár a régi rítusú közösség tagjaival erre még nem került sor, talán benne is sok félelmet leépítene, ha létrejönne velük is egy találkozás a párbeszéd jegyében. Az egyház, amely hallgat az emberekre, jó lenne ha ezeket az embereket is meghallgatná, mert ők is a nyáj részei, akik főpásztoruknak tekintik a pápát és szeretnék, ha ő is gyermekeiként tekintene rájuk.
– Korunk minden kihívása ellenére reménykeltő, hogy a Gödöllői Premontrei Apátság Szent Ágoston prépostsági templomát fél éve szentelték fel háromnapos ünnepségsorozaton. Egy új apátsági templom felszentelése nem mindennapos jelenség és manapság ritkaságszámba megy Európa-szerte is. Minek köszönhető a gödöllői premontreiek új rendháza? 
– A gödöllői apátságunk 1924-ben alakult a felvidéki Jászóról száműzött magyar premontrei atyákból, akik nem kaptak állampolgárságot az új csehszlovák államban, gyakorlatilag száműzték őket Magyarországra. Itt akkor az állam segítségével fölépült a nagy rendház és gimnázium neobarokk épülete, de a templomot már nem tudták megépíteni, mert jött az újabb rendszerváltás, a világháború, a rend javainak az elkobzása. A most megépült templom egy százéves terv beteljesedése. 

A Gödöllői Premontrei Apátság 2024 októberében felszentelt Szent Ágoston prépostsági temploma (Fotó: Gödöllői Premontrei Apátság)

Külön említendő, hogy a rendi temetőben nyugszik egy 15 éves egykori diákunk, Sopronyi Kálmánka. 1937-ben halt meg rákban, szüleinek egyetlen gyermekeként. Minden vágya az volt, hogy ő is egykor premontrei lehessen, ezért azt kérte tőlük, hogy az összes vagyonukat adják át a rendnek az új templom építésére, cserébe pedig a rend megígérte, hogy az új templomban nyugodhat. 

A történelmi körülmények eddig nem engedték és Kálmánka pénze is régen elveszett a vagyonelkobzások során, most viszont állami segítséggel és a hívek hozzájárulásával, amelyből a nyolc harangot vettük, felépült ez a nagyméretű templom, amely megjelenésében is a premontrei hagyományokat követi, mai építészeti megoldásokkal. Az ikonográfiája is szép lesz, amikor elkészül. Egyrészt azért van szükség egy ilyen új templomra, mert van egy egyre bővülő gimnáziumunk, aminek 700 diákja már nem fért el az eddigi templomunkban, ballagások és olyan ünnepekkor, amikor a családtagjaiknak is jelen kellett lenniük. Van egy szépen fejlődő helyi plébániánk és egy óvodánk, nem utolsó sorban pedig egy rendi közösség is, amelyeknek méltó otthona az új templom és az épülendő rendház.

Fotó: Gödöllői Premontrei Apátság

– Mit üzen azoknak az olvasóknak, akik talán régóta távol vannak az egyháztól, de keresnek valamit húsvét fényében?
– Azt kell egyre jobban konkretizálniuk, hogy mi az, amit keresnek. Valószínűleg minden ember arra keresi a választ, hogyan lehetne boldog, mi életének értelme, honnan jön, hova tart. Főleg egy bizonyos kor után a „hova tartok, mi lesz velem” nagyon kardinális kérdéssé válik. Mi keresztények azt valljuk, hogy minden ember az Isten képmása, teremtménye. Emiatt vannak benne olyan mélységek, hogy nem elégszik meg pusztán a földi létezéssel, a mindennapi szellemi funkciókkal, hanem mélyebbet keres. Ha az újjáéledő természet csendjében bátran felteszik maguknak ezeket a kérdéseket, akkor rátalálhatnak a titok lényegére, hogy nem a halálé az utolsó szó, nem a gonosz a végső győztes, hanem valóban van miért élnünk és van mit remélnünk. Azt kívánom mindenkinek, hogy a húsvét lényegét találja meg a szíve mélyén is a saját életében.

Borítókép: Kovács Ervin Gellért O.Praem (Fotó: Havran Zoltán)