– Nagyon jelentős és nagyon felelős dolog tankönyvet írni. Ha van valami korszakalkotónak vélt felfedezésem, azt adott esetben lehet, hogy olvassa ötven ember a szakmából. A tankönyv egy átfogó munka. Ezt nem a szakemberek, hanem az emberek, a kicsike emberek, a növekvő emberek és a szüleik olvassák. Itt nem egyszerűen tudomány-népszerűsítésről van szó, hanem annál jóval többről, a történelmi műveltségi alap lefektetéséről. Szerintem ez a legnehezebb és a legfelelősebb dolog, mert itt nem lehet elbújni lábjegyzetek mögé. Ráadásul azt az őstörténetet is meg kell tanítani, amit nem lehet megtanítani… Azért nem, mert ebből a komplex jelenségből nagyon kevés adat maradt fent: egy kis régészeti, egy kis történeti, egy kis nyelvészeti, egy kis archeogenetikai adat, és nem biztos, hogy e különböző forráscsoportokból való adatok találkoznak egymással, nem biztos, hogy összehangolható a tanulságuk. Amikor összehangolható, az egy kegyelmi pillanat, mint például III. Béla király földi maradványának azonosítása esetén. A történelem valamilyen szinten mindig vitatott, a konszenzustól pedig legtávolabb eső két kor mindig a jelenkor maga, amiben élünk, és az őstörténet, ami az identitás alapja. Aki ebben teljes konszenzust vár el, az – hogy mondjam finoman? – vagy nincs otthon a szakmában, vagy elbarangol a valóság mondásának rögös ösvényéről.