Szilvay Gergely: Antropológiai ellenforradalomra van szükség

Hogyan lett a Nyugat az LMBTQ-mozgalmak táptalaja? Mikor bontakozott ki a feminizmusból egy szélsőséges ideológia? Van-e a genderelméletnek helyes formája? Szilvay Gergely újságíróval az Alapjogokért Központ gondozásában megjelent A genderelmélet kritikája című könyvének apropóján beszélgettünk.

Szilvay Gergely Mandiner Mandiner Főmunkatársa 20210421 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Legutóbbi, A melegházasságról című könyve 2016-ban jelent meg. Mi ösztönözte legújabb könyve megírását?

– Mindig az eszemben volt, hogy kellene egy ilyen könyv, azonban amikor megírtam A melegházasságról című könyvemet, azt gondoltam, hogy nem fogok több könyvet írni a témában, és ha mégis szükség lenne rá, akkor majd lefordítanak valamilyen angol nyelvű szakirodalmat. De nem találtam a piacon ilyen könyvet. A nemzetközi irodalom foglalkozik a kérdéssel, de vagy részproblémaként, mint például Douglas Murraytől a Tömegek tébolya vagy Charles Murraytől a Human Diversity. A témát kritikus szemmel, átfogóan és monográfiaszerűen feldolgozó irodalmat nem találtam, emellett elég sok anyagom volt a könyv megírásához. Az utolsó lökést egy hírportálon megjelent cikk adta valamikor 2019 második felében, amelyben egy transzneműekkel kapcsolatos ügyben a szerző segélykiáltás-szerűen odaírta, hogy mikor fogja valaki végre szétszedni ezt az egészet? Akkor született meg bennem az elhatározás, hogy megpróbálom érthetően, tudományos igénnyel összeszedni a téma legfontosabb aspektusait azok számára is, akik nincsenek benne otthon, de szeretnék átlátni, mivel van dolgunk.

– Ezek szerint hiánypótló szakirodalom született.

– Már több éve az volt az érzésem, hogy ugyan a konzervatívok, jobboldaliak között mindenki tudja, hogy az a helyes, ahogy mi gondolkodunk, mégis el vannak bizonytalanodva, mert az ellenoldalnak is vannak elsőre meggyőzőnek tűnő érvei, amelyeket össze kellett szedni és tételesen megcáfolni. Emellett érdemes látni a konkrét adatokat, tudományos eredményeket is az örökbefogadástól a transzneműségig, vagy épp a „környezet vagy biológia” vitában, hiszen ezekre alapozva lehet jól érvelni. Az egész témával egy kicsit felháborodásból kezdtem foglalkozni annak idején: nem értettem, miért nem tudjuk rendesen megfogalmazni, hogy mi a genderideológiával a baj, és úgy éreztem, ezt a lemaradást be kell hozni. Persze emögött ott van az is, hogy a „gendertudósok” gyakran az élet alapvető evidenciáit támadják meg, normál esetben pedig mi, hétköznapi emberek nem evidenciák védelmén törjük a fejünket. Az ilyen, olykor elbizonytalanító, evidenciákat érő támadásokra is válaszolni kívánok a könyveimben.

– Az Alapjogokért Központ egy friss felmérése azt mutatja, hogy a magyarok 66 százaléka szerint csak férfi és női nem létezik. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy Keletről Nyugatra haladva egyre nagyobb teret nyernek a különböző LMBTQ-mozgalmak és lobbiszervezetek?

– Békés Márton kifejezésével élve nálunk még megvan a „lemaradás előnye”. A kérdés az, hogy mi most más úton vagyunk-e, mint a Nyugat, vagy ugyanazon az úton járunk, csak lemaradva. Én egy kicsit szkeptikus vagyok: úgy gondolom, hogy ha a jobboldal nem végez elég erős terepmunkát, azaz nem erősíti meg a társadalom immunrendszerét, és idővel hazánkba is megérkezik a nyugati „jólét”, akkor ezek a Nyugaton népszerű ideológiák is erősebben lesznek itthon jelen. Nemsokára megjelenik A genderelmélet kritikájának bővített, második kiadása, amelyben már arról is lesz egy külön fejezet, hogy ez az ideológia vajon miért ilyen meggyőző. Örülnék, ha Közép-Európa a régi nyugati történelem által kissé megcibált régiója, csendes sarka maradna, és nem csatlakoznánk a progresszió öngyűlölő, önmegsemmisítő Nyugatához.

– Ezek szerint Nyugaton volt a legmegfelelőbb a közeg ahhoz, hogy a genderideológia minden meglévő szélsőségével együtt kibontakozhasson?

– Ma Nyugaton egyrészt nagyon nagy a jólét, amely indifferentizmussal jár, vagyis a társadalom tagjai közönyösek lettek. Másrészt ma az az uralkodó önkép, hogy ki kell teljesítenünk a benső énünket. Ez persze jó is lehet, csakhogy mindent háttérbe szorít. A benső én pedig, mely Rousseau óta egyre meghatározóbb, már nemcsak a társadalmi normákkal lehet ellentétes, hanem a saját biológiánkkal is. A XX. század eleje, azaz Freud óta a személyes identitásban egyre hangsúlyosabb a nemiség és a szexualitás. Fontos része persze emberi mivoltunknak a szexualitás és a nemiség, de mára ezt abszolutizálták – mintha más nem is lenne fontos. A középkorban a becsület alkotta az énkép fontos részét, ez jelentette a társadalom elismerését, és el is lehetett veszíteni. Ezt felváltotta az emberi méltóság, amit mai értelmezésünk szerint automatikusan el kell ismernie a társadalomnak, ha ugyanis valakinek nem ismerjük el automatikusan az emberi méltóságát, akkor az illető emberségét tagadtuk meg. Miközben mindent társadalmi konstrukciónak tartanak, az emberi jogok és az emberi méltóság misztikus módon mégis kivételek ez alól. A személyiségünk, nemiségünk társadalmi konstrukció – mondják –, de a jogaink és a méltóságunk velünk született. Senki sem érti ezt. Ehhez járul a történelem marxista ízű szemlélete: a történelem elnyomók és elnyomottak harca.

– Úgy tűnik mi, magyarok az említett 66 százalékkal aránylag jól állunk.

– A 66 százalék nem olyan rossz, kétharmados többség, vagyis a Nyugathoz képest jól állunk. Innen még nyerhető a dolog, vissza lehet fordítani. Azonban az egész LMBTQ-mozgalom nagyon erősen és erőszakosan nyomul, és azok, akik fel tudnának lépni ellene, félnek. Féltik a munkájukat, a presztízsüket, tartanak attól, hogy kitörlik az összes Twitter-posztjukat évekre visszamenőleg. Az LMBTQ-mozgalom tagjai mindig úgy prezentálják magukat, hogy ők elfogadók, kedvesek, toleránsak, de valójában megfélemlítik a társadalom jelentős részét. Racionálisnak hirdetik magukat, de valójában irracionálisak: tautológiákat hirdetnek, mint „a család az család”, miközben ez a jelszó épp az ellenkezőjét jelenti, mint amit sugallnak vele. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy „az asztal az asztal”, és ezalatt azt érteném, hogy a kitört lábú asztal egyenértékű az ép asztallal, és hogy éppenséggel a szék is lehet asztal, ha az akar lenni. Ez érzelmi síkra vitt, manipulatív kommunikáció, mely tudatos, tanult és végiggondolt. A racionalitáshoz sok köze nincs.

– Hogyan jutottunk el idáig a kezdetben feminista törekvésektől?

– Az, hogy az LMBTQ betűszó bevett kifejezéssé vált a közéletben, már önmagában mutatja a dolog groteszk mivoltát. A nyakatekert és művi kifejezések ugyanis tapasztalatom szerint nyakatekert és művi elképzeléseket takarnak. A genderelméletet a feminizmus XX. század közepén kibontakozó második hullámához kötik. Lényege a biológia jelentőségének, következményeinek ignorálása, tagadása. Ez a fő tézis, mert akkor lehet elszakítani a nemi szerepeket a biológiától, ha testi mivoltunkat csak egy kupac anyagnak tartod. Pedig egyébként minden sejtünk férfi vagy női sejt, a csontstruktúránk is női vagy férfi, ahogy a női és a férfi agy is máshogy működik. A lélek és a test szétválasztása, azaz a feminizmus emberképe a melegmozgalomnak jól jött, a feje tetejére állítva a transzmozgalom is profitál belőle. Ha tetszik: a transzmozgalom úgy állította feje tetejére a feminizmust, ahogy Marx Hegelt.

Szilvay Gergely a Mandiner főmunkatársa. Fotó: Bach Máté/Magyar Nemzet

– Hogyan jutottunk el odáig, hogy ma ki kell állni a normalitás mellett?

– Szerintem az egész modernitásnak van egy téves alapkoncepciója, amely a saját szabadságunk és kényelmünk érdekében lebonthatónak tartja a világ alapkategóriáit. Ezt a posztmodern radikalizálta. Az egész genderideológia mint jelenség nagyon zsigeri, intuitív módon hat, kifejezetten irracionális, és ezekre a hatásokra az ember nehezen reagál végiggondoltan. A genderideológia képviselőinek van egy olyan elképzelésük, hogyha egy szabályszerűség nem érvényes mindig, mindenhol az egész világon, akkor egyáltalán nem érvényes. Nagyon merev definíciókat keresnek mindenre, például a nemi szerepekre, és ha nem találnak teljesen azonos nemi szerepeket időben és térben átívelő módon, akkor rögtön relatív kulturális terméknek minősítik őket. Náluk az apró kivétel romba dönti a szabályt. Ezért aztán a normalitás is olyan kulturális termék, amely valamely osztály, leginkább a hetero férfiak érdekeit szolgálja, vagyis átalakítandó.

– Tudna mondani gyakorlati példát erre a törekvésre?

– Valamelyik nap arról szólt egy hír, hogy Amerikában valaki össze akar házasodni a saját gyerekével. Ennek ürügyén felerősödtek a hangok, melyek szerint el kell törölni a „konszenzuális vérfertőzést” övező tabukat. A vérfertőzés tilalma ellen épp úgy lehet érvelni, mint a melegházasság ellen: hogy a történelem során változott, mikor mit tartottak vérfertőzésnek. Miért baj, ha szeretik egymást? Miért zavarja ez azokat, akik nem vérfertőző kapcsolatban élnek? Féltik a privilégiumaikat? Jobb lesz nekik attól, hogy tiltják a vérfertőző kapcsolatot? Miért ne vegyem el a saját anyámat, ha akarom? Ez nem csupán elméleti feltevés, erre vannak törekvések Amerikában. És ugyanez az érvrendszere a pedofília pártolóinak is.

– Milyen következményekkel járhat hosszú távon a genderideológia térnyerése?

– Számos mentális probléma lehet a következménye annak, ha nem ismerjük el, hogy a biológiának következményei vannak. Ha nem használjuk rendeltetésszerűen a háztartási eszközeinket vagy az autónkat, akkor tönkre mennek, ha a házépítésnél megtagadjuk a fizika törvényeit, mondván, azok önkényes találmányok, akkor a ház ránk dől. Ha nem ismerjük fel, hogy mi ennek az oka, akkor ott fogunk állni széttárt karokkal. Ugyanígy van ez saját magunkkal is.

– A genderelmélet képviselőinek célja – mint írja – nemi szerepek nélküli társadalom létrehozása. Működőképes lehet az ilyen társadalom?

– A genderideológia képviselői az abszolút szabadságot keresik, ahol a világban semmiféle norma nem korlátoz. Úgy gondolják, az nem elég, hogy van egy fősodratú normalitás, de amellett mindenki élheti az életét, mert aki eltér a normáktól, az kellemetlenül érzi magát – magyarán ne legyenek normák, egyetlen minimalista norma legyen, hogy nincs norma és mindenkit el kell fogadni. Ez azonban a társadalom további atomizálódásához, végül széteséséhez vezetne.

– Akkor itt a családról mint a társadalmak alapjáról is beszélhetünk.

– Carle C. Zimmerman írt egy könyvet Family And Civilization címmel, amelyben azt vizsgálta, hogy a család erőssége mennyire függ össze a társadalom stabilitásával. Azt látta, hogy ahol a család erőssége meggyengül, ott szétesik a társadalom. Mi most az őáltala felvázolt utolsó stádium végső szakaszában vagyunk. Zimmerman pontosan megjósolta, hogy mi fog történni a XX. század végére. Az LMBTQ-mozgalmak társadalma előbb-utóbb megszűnne létezni, vele együtt pedig a kiharcolt jogok is.

– Említi a „helyes” genderelmélet megalkotását és az antropológiai ellenforradalom szükségességét. Mit ért pontosan helyes genderelmélet alatt?

– Elvileg a genderelmélet a nemi szerepekről szóló elméletet jelent. Vagyis logikailag nem lenne szükség rá, hogy a genderelmélet biológiatagadó legyen, de történelmileg úgy alakult, hogy az lett. Az antropológiai ellenforradalom a saját testiségünk és testi mivoltunk elismerése, test és lélek újraegyesítése. Érdekes, hogy miközben a hagyományos emberképet szokták például erotikaellenességgel vádolni, közben éppen a hagyományos emberkép vallja a test és a lélek egységét, tehát nem tagadja a testet. Az semmiképp sem felszabadító dolog a szexualitást tekintve, ami a kortárs amerikai egyetemeken történik, hogy beleegyező papírokat íratnak alá és appokat hoznak létre. Ez annyira bürokratizálja az ember társas és intim kapcsolatait, hogy az már teljesen életidegen, a Monty Python által készített jelenetekhez hasonló.