Apáczai igen kellemetlen ember volt: igazságot látott, és kimondta kérlelhetetlenül; bajt látott, és megmutatta forrását; a jövőbe nézett, s elmondta, amit csak ő látott. Ugyan, ki szerette volna ezt a látó embert? Azok bizonyára nem, akik észrevették, hogy a szemében lobogó tűz őket nem éppen hízelgően világítja meg. És ki állhatott volna mellé, hogy segítsen neki? Azok nyilván nem, kik eszméit nem tudták megérteni. Útjában állt az érdektelenség és az értelmetlenség, s ebből a kettőből gát tornyosult elé, gonosz indulat fogta körül. Csak azt látták benne, hogy megzavarta a hagyományos rendet, s szembekerült nagy tekintélyű, bár néha csak nagyképű „urakkal”. Ezen botránkoztak és lázongónak nézték. Pedig csak a használás vágya élt benne, javítani akart. Az is igaz, hogy nem a kényelmesek és a galambepéjűek szokták a haladást elősegíteni, hanem a dolgos kezek és a nyugtalan lelkek. De ezt az igazságot hogyan ismerhették volna fel azok, akik a haladásra nem is gondoltak akkoriban? Így lett Apáczai sokak szemében „forradalmi ember”, mert a sötétségben világot gyújtott. És mégis: semmitől nem volt olyan távol, mint attól, hogy forradalmat csináljon. Sem erőszakos nem volt, sem szervezni nem tudta az embereket. Benne csak egy erő volt: a meggyőződésé. Ez nem engedte hallgatni, amikor beszélnie kellett, ez nem engedte mást mondani, csak amit igaznak ismert. Mindez nem követelt tőle egyebet, mint azt, hogy meggyőzni igyekezzék másokat is a maga igazáról. A meggyőzés pedig nem a forradalom útja, hanem a folyamatos megújulásé. Erre az a korszak képtelen volt, éppen azért, mert hiányzott a fogékonyság az érvek iránt, mert nem volt kiépítve a művelődés útja: a nagy tömeg egyáltalában messze volt minden tanulástól, mert nem volt népiskola, a felső rétegek lelki műveltsége, tudása is korlátozott volt, hiszen hiányzott Erdélyben a felső iskola, az akadémia. Éppen ezt látta Apáczai: a tényt is, az okot is. Ezért akarta megszüntetni az okot, s erre szentelte egész életét: tanított. Ha tehát lelkét keressük, a kutató tudós mellett a tanító az, ki Apáczai személyiségében leginkább kiemelkedik. Azért tanult, hogy tanítani tudjon, azért írt, hogy az új nemzedéknek legyen miből tanulnia, meg azért, hogy iskolákat teremtsenek, ahol tanulni lehet. E tevékenységével űzte a legigazabb politikát: a jövőt akarta előkészíteni.