Napjainkban, amikor a motorizáció már az „idegekre megy” (közlekedési dugók, parkolási gondok stb.), gyakran nosztalgiával gondolunk az autózás őskorára, hiszen akkor ezek a gondok még ismeretlenek voltak. Az utakon alig volt forgalom, és parkolóhelyet mindig és mindenhol lehetett találni. De hogy az akkori autósok élete sem volt fenékig tejfel, annak bizonyítására közöljünk egy 1914 nyáreleji autóstúra történetét, néhai Alföldy Károly főmérnök tollából – olvasható az Autó-Motor cikkében.
Az automobil mai fejlettségét, viszonylagos tökéletességét csak az tudja kellően méltányolni, aki ismerte az 1914. év előtti kocsikat – írta a szerző a 30-as évek elején.
Majd így folytatta:
1914. július végén, a béke utolsó hetében tettem első nagyobb autóutamat Lembergbe. Egy öttagú társasággal keltünk útra Ungvár melletti lakóhelyünkről az Uzsoki-hágón át, Turkán, Samboron keresztül Lembergig. Az országutak, persze, a mai igényekhez képest elég rosszak voltak, de akkor még nem voltak tekintettel az autóforgalomra. Hiszen a mi vidékünkön összeszaladt a nép a nagy csoda megbámulására, ha felhangzott egy autó – akkor még szokatlan – tülkölése. A lovak pedig majdnem kivétel nélkül, minden esetben megriadtak és az ároknak vitték a szekeret. Csupán az ökrök, tehenek idegeire volt már akkor is teljesen hatástalan a motor lármája. Akkoriban 30 kilométeres átlagsebesség már szép teljesítménynek számított, ehhez persze nem volt szükség betonutakra.
Kocsink új, nyitott, emeletmagasságú Ford, egy körülbelül 8/12 lóerős, 1910. évi túrakocsi volt. Az Ung völgyének folyton változó, szebbnél szebb részleteit, az alagutakkal, viaduktokkal változatos vasúti vonalat illő áhítattal szemléltük a kellemes nyári reggelen.
Amikor azonban az Uzsoki-hágóhoz értünk, a kis autó semmi kedvet nem mutatott a szerpentinek megmászáshoz. Többször sikertelen próbálkozás után végre is leszálltunk, és – most már hajlandónak mutatkozott kocsink üresen, helyesebben a vezetővel, megmászni a hágót. Mi, többiek, gyalog nekivágtunk a kanyarokat átszelő ösvénynek, és már a hágó tetején örömrivalgással fogadtuk a „büszkén” berobogó Fordot.
A határvizsgálat igen kedélyesen ment; még a dohánynemű és szeszes italok iránt is csak kötelességszerűen érdeklődtek a vámőrök, az ő figyelmüket is lekötötte az autó, amelyre vonatkozólag naiv kérdéseket intéztek.
Csak rövid ideig gyönyörködhettünk a hágó tetejéről elénkbe táruló felséges panorámában, amelyről akkor még nem sejthettük, hogy néhány hónap múlva milyen véres küzdelmek helyszíne lesz. Az év legnagyobb részében a galíciai fennsík felől jövő friss szél hajtja maga előtt a hegycsúcsokat borító fellegegeket. Ez teszi vajon olyan misztikussá a helyet, vagy a múlt tragikus emlékei?
Mi azonban akkor jókedvvel vágtunk neki további utunknak, és órával kezünkben számítgattuk a haladás sebességét.
Volt ugyan kilométerszámlálónk, de ez csak megközelítőleg mutatta a befutott utat, a pillanatnyi menetsebességet azonban sehogy.
Hanem hát ez lett volna még a legkisebb hiányosság.
A teljes cikk IDE kattintva olvasható.
Borítókép: Illusztráció (Forrás: Autó-Motor)
