Csankó Zoltán Dunaújvárosban próbál új főszerepére

– Nagyon jó. Sokkal zöldebb, mint ahogy elképzeltem. Ennyi szemetesedényt még nem láttam, miközben nálunk, Pesten szerelik le ezeket az utcaiakat, itt tisztaság, rend van. Általános iskolai ­tanulmányaimból arra emlékeztem, hogy ez egy olyan szocreál város, mint például Tatabánya. De az teljesen más kategória. Dunaújváros kifejezetten szép város. Volt időm körülnézni, az Anconai alatt itt aludtam elég sokszor. Ha nem volt esti próba, sokat sétáltam, eljártam vacsorázni. De most is szakítottam rá időt. Volt, hogy a korábbi busszal jöttem, lementem a Duna-partra, voltam a kilátón. Nagyon szép – válaszolta Csankó Zoltán a duol.hu-nak.

– Budapestről buszozik, vonatozik?

– Pesten élek, és tulajdonképpen nekem is lehetne egy olyan térképem, ahol nyilakkal szokták jelölni, hogy a repülők merre mennek, merre van vonatközlekedés, hogy merre járok. Az utazási időt el lehet hasznosan is eltölteni, például szövegtanulással. Miskolctól Dunaújvároson át Győrig mindenfelé dolgozom. Egészen délen nem voltam, Pécs és Szeged kimaradt.

– Akkor a kalauz előre köszön?

– Ismerek egy csomó kalauzt, persze! Nem jár messze az igazságtól, sőt, van egy igazi színházba járó kalauz ismerősöm a Budapest–Győr-vonalon, aki a feleségével jön az előadásra, és mindig elmondja, amikor találkozunk, hogy tetszett-e neki a darab.

– Miért nem vezet?

– Kimaradt az életemből. Apám sem tudott vezetni, én sem. Nem is vágyakoztam rá soha. Majdnem ötvenéves koromig pesti színész voltam. Hová menjek autóval?

– Az Illatszertárban már játszotta ezt a szerepet. Előny vagy hátrány?

– Óriási előny. Előbányásztam a példányt, amikor a rendező, Szűcs Gábor felhívott. Rá van írva, hogy nyolc évvel ezelőtt mutattuk be. Másnap elkezdtem ismételni a szöveget, és jött elő szépen.

– A helyzetek azért mások lesznek, mint Győrben.

– Nem sokkal. A rendező is törekedett rá, és én is, hogy a helyzetek maradjanak nagyjából ugyanolyanok. Természetesen, amikor Ágoston Péterrel játszom, akkor azért hagyom, hogy csinálja, amit ő szeretne. Nem ragaszkodtam görcsösen minden egyes szituációhoz. De ezt meg is beszéltük, hogy amit mi nyolc éve kitaláltunk, és működött, azt fölösleges újragondolni. Sok mindent átmentettünk onnan, ami szerintem előnyére válik az előadásnak. És sok új dolog is született az én alakításomban is. Ivanics Tamás is egészen bravúros dolgokat talált ki.

– Szerette ezt a darabot? Mert nem tűnik bohóckodós fajtának.

– Nagyon! Nekem jó humorom van. Az életben is, de a színpadon is van humorom szerencsére. Úgyhogy szeretem. És ez nem csupán humor, ennek a színdarabnak van egy komoly érzelmi vonulata, ami az én életemről is szól. Nagyon jó játszani.

– A nevét, a hangját a szinkronból ismerik. Nem unalmas már, hogy mindenhol felismerik?

– Megszoktam. Most már sokszor észreveszem, hogy ha kicsit hosszabban beszélek egy gyógyszertárban vagy egy boltban, akkor van, aki fölkapja a fejét. De olyan is volt, hogy az újságárusnál vettem néhány újságot. Mielőtt fizettem, eszembe jutott, hogy még kellene párféle. Közben beállt a sor, mellettem egy idős néni állt. Úgy éreztem, meg tudna ölni, hogy föltartom a sort. Mondtam neki, hogy ne tessék haragudni! Mire ő: Én magára? Hát maga a Bobby!

– A Dallas sem lehetett mindig előny. A skatulyából nehéz kibújni. Könnyen ment?

– Igen. Volt előnye, hátránya. Egyszerre megismerték a nevemet, és elismert szinkronszínésszé váltam. Bár nem szeretem ezt a szót, mert én elsősorban színész vagyok, csak mellette szinkronizálok is. A hátránya pedig az volt, hogy bizonyos szerepeket nem mertek rám osztani a szinkronban, nehogy Bobby hangján szólaljon meg a figura. De szépen, lassan megszokták.

Csankó Zoltán nem először jár Dunaújvárosban, meg is kedvelte a város szépségeit
Fotó: Laczkó Izabella/Dunaújvárosi Hírlap

– Ma egészen más a szinkron, sokszor már a partner sincs ott. Hogy viseli?

– Így gyorsabb a munka, mert csak én bakizhatok. Cserébe azért, hogy a gázsi csak minimálisan emelkedett húsz éve, ezt kaptuk, hogy a technika gyorsult. Talán most van törekvés rá, hogy felhozzák a gázsit, és most már jogdíjak is vannak. Én nem panaszkodok, mert én színháznál is voltam mindig, és dolgoztam annyit a szinkronban, hogy abból megélek. Mozifilmben azért a szinkronszerepért, amit én szoktam játszani, öt-hatezer eurót is kapnak a francia színészek. Az is igaz, hogy a hús kilója sem annyiba kerül, mint itt.

– A Hókuszpók zsigerből jött?

– Nem. Már hónapok óta keresték Hókuszpók hangját, de nem találták. Aztán a rendező beteg lett, és helyette beültettek valaki mást, aki végignézte a listát, hogy kik voltak már, és megkérdezte, hogy engem nem hívtak? Behívtak, és másnap már jött is az amerikaiaktól a válasz, hogy őt kerestük. Nagyon jólesett.

– Van olyan, ami az ön zsánere, amit szívesebben csinál?

– Most már nincs. Valamikor nagyon jól állt a romantika. Hazai Gyuri bácsi mondta, hogy nagyon szép barna hangom van, és ez a hősökhöz nagyon passzentos. De én szívesen megyek el szélsőségekbe is. Szívesen vagyok gonosz, a Hókuszpókban is lubickoltam. De szívesen megcsinálok egy romantikus filmet is, egy szépfiút, vagy most már inkább egy idősödő bonvivánt. Egyébként a hang nem öregszik annyira, ha az ember nem dohányozza el, akkor megmarad a fénye. A különbség az, hogy már jóval mélyebben is tudok beszélni, mint amikor húszéves voltam, viszont van egy fölső lágém is.

– Azt viszont kevesen tudják, hogy próbálkozott festéssel. Mi volt ez?

– Húsz-huszonöt éve festegettem, rajzolgattam, de ez elmúlt. Azóta sokat főzök, ahhoz tudnám hasonlítani azt a bíbelődést. Mert a főzés is az, ha az ember komolyan veszi, és nem húsz perc alatt akar elkészíteni egy ételt, hanem „megágyaz” neki, kibont egy üveg bort, berak valami jó zenét. Nem festettem sokat. Van egy olajképem, az két évig készült, van rajta negyvenvalahány állat. Olyan, mint egy fotómontázs.

A teljes interjú IDE kattintva olvasható el.