– Mivel igazi mélyszegénységben nőttem fel, 5-6 hónapba telt, mire összekuporgattam az árát, ami akkor 11,5 forint volt. De addig is folyton ott ültem a lovarda mellett, és figyeltem a lovakat. A ’80-as években lipicaival főként csak a ménesekben lehetett találkozni, de az akkori jászkiséri tanácselnöknek volt két csikója, amiket mindennap elmentem megnézni. Ekkor kezdődött a lóimádatom, de a legjobban a lipicait szeretem. Ez egy négyszáz éves, hazánkban nemzeti kinccsé nyilvánított fajta, amely hercegek, grófok, bárók lova volt. Amikor megnősültem, Újszászra kerültem, és kicsit eltávolodtam a lovaktól. Más területen dolgoztam, utána azonban sikerült vennem egy félvér lipicai mén, vagyis hím csikót, ami már akkor is nagy dolognak számított. Ez 1991-ben történt, és mint a gyerek, úgy vártam, hogy mikor mehetek már megnézni az állatot. Napokig nem aludtam.