– Hány éves lehet ez a festmény, és milyen állapotban volt a felújítás előtt?
– Sajnos sem a korára, sem az alkotójára vonatkozó konkrét adat nincs – mondja Dér István, a pap munkáját segítő egyházközségi testület elnöke. – A hozzáértők körülbelül ötszáz éves, reneszánsz alkotásnak tartják. Tintoretto műhelyére jellemző elemek fedezhetők fel rajta. Elég rossz állapotban volt, itt-ott féltenyérnyi darabkák is lepotyogtak róla, ezért kezdtünk gondolkodni a felújíttatásán.
– Mennyi pénz kellett hozzá?
– Ötmillió forint. Eldöntöttük, hogy belevágunk. Nekem az volt a felütésem, hogy ehhez én egymilliót tudok adni. Aztán mások is beszálltak. Pont a pandémia idején történt ez, úgyhogy nem lehetett házról-házra járva gyűjtögetni, csak telefonon és interneten.
– Egymillió önerő? Ilyen jól megy egy várdombi nyugdíjasnak?
– Dolgozom még, környezetvédelemmel foglalkozó vegyészmérnök vagyok, gyerekem nincs. Nem vet fel a pénz, de úgy éreztem, ennyit tudok vállalni.
– Mi történik ilyenkor egy képpel? Elszállították?
– Szederkényi Nikolett végezte a restaurálást, aki ezt tanítja a képzőművészeti egyetemen. Jöttek, leragasztották a képet egy úgynevezett japán papírral. Ez garantálta, hogy már semmi nem potyoghat le róla, minden a helyén marad. Összetekerték, elvitték és 11 hónapot dolgoztak rajta. Addigra a pénz is összejött. A megáldását most júniusban végezte a megyés püspök, Felföldi László.
– Mit tudunk a festmény eredetéről? Elképzelhető, hogy maga Tintoretto készítette?
– Ha nem is a mester alkotása, nagy valószínűséggel olyasvalakié, aki megfordult abban a velencei műteremben. Volt négy fia, voltak tanítványai, és a halála után még negyven évig működött, kapott megrendeléseket a műhely. A restauráláskor sok, addig alig látható részlet kitisztult, de se évszámot, se aláírást nem találtak a szakemberek. Egyértelműen felfedezhetők viszont az alkotáson a Tintoretto-képek kompozíciós elvei és elemei. Előtérben van a fő esemény, oldalt és hátul pedig a jellegzetes oszlopfők, épületrészek, mécsestartó, szolgák, kutya. Az is rá jellemző, hogy nála Jézus nem középen ül, ahogy Leonardónál, hanem az asztalfőn. Előtte a 11 apostol, és mögötte Júdás, aki nem mer vele szembenézni. Tintoretto egyébként 25 utolsó vacsorát festett.
– Hogyan kerülhetett ide?
– A reneszánsz mesterek termékenyek voltak, alkotásaik sokfelé eljutottak. A legelfogadhatóbb verzió szerint, a török kiűzése után, Szlovéniából kerülhetett a festmény a tolnai ferencesek ebédlőjébe. Boltív alatt, ajtó fölött lehetett, ami látható a kontúrján. Amikor a szerzetesrendeket 1783-ban feloszlatta II. József, a tolnaiak dolgait elárverezték, elajándékozták. A harangok Dunaföldvárra kerültek, Az utolsó vacsora-festmény pedig Várdombra. Nagyméretű mű, de nálunk a karzaton elfér.
– Milyen értéket képviselhet?
– Ha eredeti Tintoretto (ami nem valószínű), akkor százmilliókat. Ha tanítvány műve, akkor is sokat ér.
– Egy vegyészmérnököt mi késztet arra, hogy egyházi ügyekkel kezdjen foglalkozni?
– Röviden: a hit. Hosszabban: így alakult. Várdombon nincs pap, a bátaszéki plébános jár ki misézni. Amikor Herendi János apát-plébános nyugdíjba ment, körülbelül tíz éve, engem kért meg a helyi közösség, hogy itt is búcsúztassuk el, ne csak Bátaszéken. Aztán jött még pár hasonló feladat, új papok köszöntése, régiektől való elköszönés, és szinte észrevétlenül én lettem az egyházközség világi elnöke. Szerencsére vannak aktív szervezők, közreműködők, úgyhogy nemcsak én dolgozok rá a kötelező minimumra. Kitalálunk valamit, mise után megbeszéljük a részleteket, és megcsináljuk.
– Például?
– Sokakat megmozgató nagyrendezvényünk volt öt évvel ezelőtt, a várdombi származású Lábár Tamás első miséjének megszervezése. Itt nőtt fel a szemünk előtt, itt ministrált, és elhivatott lelkipásztorrá vált. Úgy bonyolítottuk le a pap lakodalmát, ahogy azt annak idején Bálint Sándor vallási néprajzkutató leírta. Érte mentünk hintóval, zászlókkal, népviseletbe öltözött helyiekkel, fúvószenekarral, vittük a kenyeret, a bort, kikértük a szüleitől, elhoztuk, megtartotta a szertartást, és újmisés áldásban részesítette a jelenlévőket. Utána következett a vendéglátás, hideg sültekkel és süteményekkel. Emlékezetes esemény volt.
Borítókép: Dér István a várdombi kastélyban (Fotó: Wessely Gábor)
