Nyugodtan mondjuk ki: a második Orbán-kormány az elmúlt négy évben megnyerte a függetlenségi csatáját az európai uniós bürokráciával szemben úgy, hogy folyamatosan mögötte állt a választók jelentős része, mögé állt a formálódó civil társadalom, s a nehéz pillanatokban óriási hátteret adott számára a hat Békemenet.
A kormány és a társadalom közötti ezen együttműködés tegnap érte el a csúcspontját, s várhatóan egy megismételt kétharmados győzelemhez vezetett. E kiemelkedő siker megnyitja a lehetőségét annak, hogy 25 év erősen pártok által uralt, elitista demokráciája után végre – a nyugati modell felé elindulva – részvételi, partnerségi demokrácia alakuljon ki Magyarországon. Megítélésem szerint ebben rejlik a vasárnapi választási eredmények egyik legfontosabb üzenete.
De nézzük a kimagasló jobboldali siker további okait!
Az első és a legfontosabb az, hogy az Orbán-kormány helyreállította a politika becsületét: az elmúlt négy év során arra törekedtek és azt tették, amit a választási kampányban megígértek a választóknak. Az álbaloldal őszödi beszédben megismert hazugságai és manipulációi után ennek óriási jelentősége volt az emberek számára, hiszen éppen azért adtak kétharmados bizalmat 2010-ben a Fidesz–KDNP-nek, hogy állítsa helyre a politika, a demokrácia, a politikusok tekintélyét, mert e nélkül nem lehet kormányozni és nem lehet demokráciát megvalósítani. Nagy volt a tét: ha a jobboldali kormány is eljátssza a választók bizalmát, akkor a magyar demokrácia végzetes erkölcsi válságba torkollt volna 2014-re.
Ám szerencsére nem így történt, a második Orbán-kormány megfelelt a választói bizalmának. Három fontos ígéretét is teljesítette: egyrészt nemzeti szuverenitásunk és függetlenségünk megvédésére, illetve – az álbaloldal nyolc éve után – helyreállítására törekedett, s látványos, nemzetközileg is „látható” sikereket ért el ebben a témában. (Igaz, további küzdelmek várnak a harmadik Orbán-kormányra és a civilekre is.) Másrészt kihúzta az országot a gazdasági válságból, mégpedig egy újszerű, szinte kísérletinek tekinthető gazdaságpolitikai modellel, amit a világ unortodoxnak nevezett el. Végül, ezzel összefüggésben, gyökeresen átalakította a közteherviselést – szinte az 1848-as változások radikalizmusával –, mégpedig úgy, hogy a mindennapi emberek további sanyargatása, kivéreztetése helyett az éveken keresztül luxusprofitot zsebre tévő piaci szereplőkre – bankokra, multikra – terhelte rá a válságkezelés költségeinek jelentős részét.