Helyben vagyunk. Szilágyi úr lényegében cizelláltan arról értekezik, magasról tesznek rá, hogy problémát okoznak. De mindezt úgy írja, mintha valami hatóság lennének: „pártatlanul kell eljárniuk”, „nem lehetnek részrehajlók”, „hátrányos megkülönböztetés”. Írtunk már ezeken a hasábokon a megosztásos gazdaság árnyoldalairól, arról, hogy egy-egy „világmegváltó” ötletből hogyan lesz kíméletlen üzlet, adóparadicsom és törvények fölöttiség. A megosztásos gazdaság rákfenéje ugyanis éppen ez: adott szolgáltatásból kisajtolni a legtöbbet, s bármilyen szépen van is csomagolva az adott „ügy”, a lényeg végső soron a szolgáltató profitja. A koronavírus persze most több ilyen platformot megrázott – gondoljunk csak arra, hogy a nagyvárosokba irányuló nemzetközi turizmus kiesésével az Airbnb és társai szinte teljes forgalmukat elveszítik. Különösen akkor, ha a budapesti kerületek ezt az átmeneti időszakot kihasználva nem félnének a drasztikus korlátozástól – nem önmagában a tiltásért, hanem az ott lakók, a rájuk szavazók életminőségének javításáért. Mert hát mondjuk ki, a nagy többségnek, aki nincs benne a buliban, az Airbnb csak ront az életminőségén: éjszakai hangoskodás, összekoszolt, összehányt lépcsőházak, liftek és folyosók a kísérőjelenségek, hogy arról már ne is beszéljünk, hogy az átlagembernek elérhetetlen magasságba kúsztak fel a lakásárak a belvárosi részeken.
Mára a globális vállalatok „működési elvét” idézik ezek a szolgáltatások: a profitot bezsebelni, a károkat, a veszteséget társadalmi szinten szétteríteni. Pontosan ezt látjuk a Wazénél és társainál is. Teljesen hidegen hagyja őket, hogy békés, csöndes, kockaköves kis utcácskákat ajánlanak az áthaladóknak, olyanokat, amelyeket normál esetben csak a helyiek ismernének „egérútként”. Őket nem érdekli a tönkretett hely, a dugók helyetti újabb dugók generálása. Nem, mert nem megoldják a problémát, csak az ő felhasználóik érdekében szétterítik.
Szabad a csok
