Amennyiben az Európai Bizottság komolyan veszi a program címében szereplő megállapodás kifejezést, akkor olyan igazságos és méltányos stratégiát kell javasolnia, ami minden tagállamnak, nem csak az erős keveseknek elfogadható – fogalmaz az európai zöldmegállapodás kapcsán egy tegnap napvilágot látott szakpolitikai dokumentumban a Századvég Gazdaságkutató Zrt. Ebben felidézik: az európai zöldmegállapodás célja, hogy a közösség a globális nagy régiók közül elsőként érje el a klímasemlegességet 2050-re. A klímaváltozás elleni harc várhatóan a mindennapokban is érzékelhető befolyással lesz az európai polgárok életére és jelentős költségeket okoz a tagállamoknak, illetve az érintett piaci szereplőknek.
A dokumentum célja bemutatni azokat a klímapolitikai alapelveket, amelyek érvényesülése szükséges ahhoz, hogy minden tagállam vállalhassa a megvalósítás terheit és a közösség elérhesse ambiciózus céljait – írja a Századvég. A négy szekcióból álló dokumentum első része az unió globális károsanyag-kibocsátási és várható kitettségi pozícióját mutatja be a többi nagy régióhoz képest. A szerzők itt felhívják a figyelmet arra, hogy az unió klímapolitikáját racionálisan, mérsékelt globális felelősségének és kitettségének szem előtt tartásával kell kialakítani úgy, hogy az ne okozza polgárai életminőségének csökkenését.
A második szekció a klímaváltozás elleni harc finanszírozási szabályaira fókuszál. A költségek allokálásának szempontjából a jövőbeli stratégiának két sarkalatos kérdésre kell választ adnia: egyrészt hogy mi alapján határozza meg a közös finanszírozási mechanizmus tagállami be- és kifizetési arányait, másrészt hogy a szabályozási környezet alakításával miként biztosítja az egyes szektorok közötti méltányos teherviselést. A közös alap a Századvég elemzői szerint úgy lehet igazságos és motiváló, ha a befizetéseket a tagállami kumulált szennyezések arányában, a kifizetéseket pedig a historikus károsanyagkibocsátás-csökkentési teljesítmény alapján határozzák meg. A szektorok arányos és méltányos teherviselése pedig számos esetben csak hatósági beavatkozás útján érhető el, ezért a tagállamok piacszabályozási képességének csökkentése – a szuverenitási aggályokon túl – ellehetetleníti a méltányos költségallokációt.
