Bánja a Fed-elnök a kamatemelési késlekedést

Tavaly a világ közvéleménye nem értette, miért keres kifogásokat az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed a monetáris szigorítás ellen, miközben már meglódult az infláció. Most már bánja az újraválasztott Fed-elnök, hogy nem kezdték korábban a kamatemelést.

US-ECONOMY-BANK-RATE-INFLATION Fotó: JIM WATSON

Eljött a nagy pillanat, amikor a világ legnagyobb jegybankjának elnöke, Jerome Powell beismerte, hogy késlekedtek a monetáris szigorítás elindításával, az infláció elleni küzdelemmel. Ez érdekes módon korábban szinte mindenkinek nyilvánvaló volt, azonban látszott, hogy a Fed a kamatdöntő ülésein és az azokat követő nyilatkozatokban nem akar tudomást venni az inflációs veszélyről, mindig megpróbáltak okot találni a késlekedésre. A mostani nyilatkozat viszont mindenképpen pozitívum: egy tévedés beismerése megnöveli a bizalmat az adott döntéshozók és az adott intézmény irányában, hisz látszik, hogy ilyen esetben hajlanak a hiba kijavítására, nem ragaszkodnak egy téves irányhoz.

De vajon miért történt meg az, hogy mindenki látta az inflációt, csak a jegybank nem mert vele szemben fellépni? Nos, minden jel arra utal, hogy a korábban kialakult, tulajdonképpen akkor sem igazán indokolt deflációs pszichózis a nagy jegybankoknál sokkal nehezebben ért véget, mint más döntéshozóknál vagy akár az átlagembernél, akit nem is zavart soha, ha nem volt infláció, netán még csökkentek is az árak. Valószínűleg részben a sokáig tartó deflációs pszichózis az oka annak, hogy most ilyen durva infláció alakult ki. Sokan azt hirdették, hogy nem számít, mennyi pénzt bocsátanak ki, úgysem lesz infláció. 

A piac törvényszerűségei azonban hosszabb távon mindig érvényesülnek, így a jegybanki pénzeső jócskán elősegítette a mostani, akár gigantikusnak is mondható inflációt világszerte.

A folyamat a múlt évtized közepén kezdődött, amikor az infláció a fejlett országok többségében nullára csökkent, sőt rövid ideig a negatív tartományban is járt, ami a tényleges defláció, az árcsökkenés. A fogyasztó ennek örül, azonban a múltban az ilyen helyzet súlyos gazdasági válsághoz vezetett, és ettől féltek a jegybankok, ezért olyan elszántan küzdöttek a defláció, mint most az infláció ellen.

A jelenség, amitől féltek, az 1929–32-es világválságban zajlott: a növekvő munkanélküliség csökkentette a vásárlóerőt, ez árcsökkentésekhez vezetett. Azokat a mai szemmel még nem hatékony gyártók, termelők nem tudták kigazdálkodni, ezért újabb embereket bocsátottak el, tovább nőtt a munkanélküliség, újabb árcsökkentés következett, és így létre is jött az ördögi kör, a gazdaság összeomlott.

Igen ám, de eltelt majdnem egy évszázad, és 

a stagnáló, esetenként csökkenő árak most nem okoztak semmilyen fennakadást, sőt pont ebben az időszakban kezdett megnőni mind Amerikában, mint Európában a munkaerőigény, olyannyira, hogy pár év alatt előállt a közgazdasági értelemben vett teljes foglalkoztatottság állapota, ami lényegében példátlan a kapitalizmus történetében. 

Ez azt mutatta, hogy a súlyos deflációra méretezett monetáris politikát hamarabb be lehetett volna fejezni, és visszaállni a normál kamatszintekre.

A Fed kísérletezett is ezzel, de a járvány kezdetén újra eluralkodott ugyanaz a félelem. Pár hónap alatt azonban stabilizálódott a pénzügyi rendszer és gyorsan múlt a kezdeti munkanélküliség, a Fed azonban nem igazodott a helyzethez, egészen addig, amíg durván el nem szállt az infláció. Most már ezt jól látják, ugyanakkor az Európai Központi Bank (EKB) még mindig nem kezdett kamatemelésbe, igaz, hogy az olasz és görög adósság finanszírozhatóságára is tekintettel kell lennie.

Borítókép: Jerome Powell (Fotó: AFP/Jim Watson)