Harminchárom év a gyerekek szolgálatában

Edvi Péter, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alapító elnöke – ahogy az elnökség többi tagja is – önkéntes munkában dolgozik a rászoruló gyerekeket támogató programjaikon, amelyeket harmadik évtizede az élet tölt meg csordultig tartalommal.

20221201 Budapest Edvi Péter a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alapító elnöke Fotó: Kurucz Árpád CZ Magyar Nemzet MN Fotó: Kurucz Árpád

– A KRESZ-be is az önök kezdeményezésére került be a kötelező gyerekülés?
– Igen. Amikor lobbiztunk a törvénymódosításért, Áder János még nem volt köztársasági elnök, de komolyan foglalkozott már a nagycsaládosok helyzetével. Egy beszélgetés során megemlítette, hogy egy nagycsaládnak mekkora költséget jelentene minden gyereknek gyerekülés beszerzése. Erre megkérdeztem tőle, hogy akkor melyik gyerek életét kockáztassuk azzal, hogy kevesebb gyerekülést is elfogadhatónak tartunk? Ezzel sikerült meggyőzni őt is, a stábját is. Az Európai Unió követelményeinek megfelelően – úgy tíz évre rá – egyébként is be kellett volna tenni ezt a KRESZ-be, de így elé tudtunk menni, ami valószínűleg sok gyereket mentett meg. Most épp a fül-orr-gégészeink könyörögnek, hogy próbáljunk átvinni egy törvénytervezetet a gyerekek hallásának védelme érdekében. A halláskárosodás komoly százaléka ugyanis a túl hangos koncertektől, moziktól, fejhallgatóktól következik be, és gyógyíthatatlan. Mindezek használatát szabályozni kellene, korosztályos bontásban.

– Szerves része a munkájuknak, hogy mondjuk egy fogászati szűrés után visszamennek fél vagy egy év múlva, hogy megnézzék, van-e hatása a tevékenységüknek?
– Ha a szülő vagy a pedagógus megérti, hogy miért fontos például a szájhigiénia, akkor lehet, hogy csak három év múlva megyünk vissza. Ha a helyi felnőttek nem támogatók, akkor három hónap múlva is rá kell erősítenünk. Egyes helyeken látjuk a fejlődést, azért is, mert régóta állunk kapcsolatban a területtel, mint például Magyarmecskén vagy Csíkszentmártonban. Magyarországon a gyerekek ötven százalékának van lyukas foga. Egyes helyeken egy, máshol nyolc vagy tíz. A fogászati problémák nálunk népbetegségnek számítanak, és messzire vezetnek. Ha a fogait valaki már gyerekkorban elhanyagolja, akkor mire felnőtt lesz, a rossz fogakkal fertőzéseket szerez, folyamatos fájdalmat érez, ergo nem lesz kedve dolgozni. Ha ki kell húzni, nem lesz pénze pótolni. Innentől kezdve gond a rágás, az emésztés. Ez komolyabb betegségekhez vezethet, illetve esztétikailag is problémás, ami szintén nehezíti a munkába állást, tehát a megélhetést.

– Könnyebb ma segíteni, mint tíz-húsz-harminc éve?
– Vegyes a kép. 1990-ben olyanok voltunk, mint a fehér holló. Azóta az emberek nyitottabbak lettek, és meg is szokták, hogy vannak civil szervezetek. A kilencvenes években, ha egy célt kitűztünk magunk elé, akkor kisebb bukkanókkal, de teljesíteni tudtuk. Most már olyan szinten átsző mindent a bürokrácia, hogy állandóan akadályokba ütközünk. Szívósnak kell lenni ahhoz, hogy ne adjuk fel. A segítőkészség is sokkal többfelé oszlik. Ha ma megkérek valakit, hogy álljon mellénk, valószínűleg azt a választ kapom, hogy a gyereke iskolai alapítványába besegít vagy egy másik civil szervezetben önkéntes. Harminc éve ilyen választ nem kaphattam.

Kevesen tudják, hogy az 1997-ben elfogadott gyermekvédelmi törvényt a szolgálat munkatársai állították össze. Fotó: Szollár Zsófi

– Mi az a történet, ami legutóbb megérintette?
– Ha nem érintene meg naponta egy történet, akkor valószínűleg nem végezném ezt a munkát. Legutóbb az ösztöndíjasainkkal találkoztam személyesen a múlt héten. Elképesztően szegény, és közben kitűnő tanuló gyerekek azok, akiket az MKB Bankkal együttműködve havi összeggel támogatunk ebben a programban. Ezekben a családokban az egy főre jutó átlagkereset nem lehet több 46 ezer forintnál. Az egyik családban 14 gyereket nevelnek, tőlük most három testvér is ösztöndíjasunk. Hozzájuk ellátogattam az Ormánságba, egy 50-60 négyzetméteres házban élnek. A tetőért szerintem mindennap elmondanak egy imát, hogy ne dőljön a fejükre. Hihetetlen, hogy az anyuka milyen tisztaságot tart fenn ilyen körülmények között is, és hogy a gyerekeit képes ilyen fokon a tanulásra sarkallni.

– Huszonöt éve fut az ösztöndíjprogramjuk, az első támogatottak már felnőttek, mi lett belőlük?
– Ezerféle értékes ember. Van nagyon sikeres atomfizikusunk, aki Fullbright-ösztöndíjjal Amerikában dolgozik. A Győri Balettben táncolt egy balett-táncosunk, aki később a Holland Királyi Balettbe kapott meghívást. Idén végzett az első pilótánk. Vicceltünk is az MKB Bank képviselői­vel, hogy most már vehetnek hozzá egy repülőt. Mire ők azt mondták, képezzünk informatikust is, mert arra nagyobb szükségük lenne. A legelső végzősünk esetében a búcsúünnepség után pár nappal felhívtak a banktól, hogy ajánlanának egy állást ennek a fiatal lánynak. Megkerestem, de azt mondta, hogy őt már két hónapja elhívták a Waberer’shez, és elfogadta azt az ajánlatot. Egy hét múlva egy üzleti reggelin találkoztam Wáberer Györggyel, akinek megemlítettem, hogy náluk dolgozik egy ösztöndíjasunk. Rám nézett, és meglepődve kérdezett a programról. A reggeli végén a Waberer’s-csoport csatlakozott a támogatói körünkhöz.

– Korábban távolabbra is mentek, fegyveres konfliktusok helyszínére?
– Háborús környezetbe az önkéntes orvosain­kat és a nálunk dolgozókat szigorúan nem hívom, bár én végigjártam pár helyet, a legtávolabb Bangladesben voltam. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat is úgy alakult, hogy 1989-ben, a forradalom után segélyeket vittem Romániába. Csegődön eljutottam egy árvaházba, ahol százhúsz gyereket láttam elképesztő egészségügyi és higiéniai körülmények között, az intézetben az éves halálozási ráta ötvenhat százalék volt – ezt még kimondani is nehéz. A helyi temetőben külön parcella van azoknak a gyerekeknek, akik ott haltak meg az éhezés, a hideg, az embertelenség miatt. Igazából most már inkább Magyarországon és a határon túli, magyarlakta területeken tevékenykedünk. Itt is elég sok problémát kell felvállalnunk és megoldanunk a működésünk érdekében. Van egy sportbizottságunk, amit az Aranycsapat tagjai alapítottak. Még jó régen meséltem nekik, hogy bizonyos falvakban a tanfelügyelőktől, polgármesterektől megkapjuk időnként, hogy a tanulástól vesszük el az időt, ha a tanórák alatt végezzük el a szűrővizsgálatokat – és tartok tőle, hogy ez a számomra érthetetlen ellenállás ellehetetleníti a munkánkat. Buzánszky Jenő javasolta, hogy rendezzünk egy focikupát, higgyem el, ez feloldja majd az ellentéteket. Ennek huszonöt éve. Akkor – hosszas győzködés után, mert nem hittem, hogy ez az ötlet beválik – meghirdettem az első focikupát, ahol a székely közméltóságok és az akkori parlamenti képviselők focicsapata mérkőzött meg egymással. A meccs után rendeztünk egy nagy bográcsozást, és sorba jöttek oda hozzám a helyi illetékesek, hogy szeretettel várják az orvosainkat legközelebb is. Ezt az eseményt annyira megszerették a résztvevők, hogy idén októberben – a csángó közméltóságokkal kiegészülve – rendeztük meg a huszonegyediket.

Tizenkét programmal nyújtanak segítséget a szervezethez fordulóknak. Fotó: Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat

– Mostanában melyik kihíváson gondolkozik a legtöbbet?
– A legtöbb erőforrást egyértelműen az egészségügyi projektek viszik el, de nagyon sokat foglalkozunk a Safer Internet programmal is, amelynél egy uniós kezdeményezés hazai képviselői vagyunk. Ennek során harmincezer gyereket, ötezer tanárt-szülőt és pár száz politikust-döntéshozót képzünk a biztonságos internethasználatra. De mindig van aktuális feladat is. December 18-án ezer gyereket látunk vendégül a Magyar Állami Operaházban A diótörőn, ezért mostanában rájuk sokat gondolok. Remélem, hogy idén is fülig ér majd a szájuk, piros lesz a tenyerük a tapstól, elkápráztatja őket az épület szépsége, és annyi kakaót isznak meg, amennyi csak beléjük fér.

Borítókép: Edvi Péter, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alapító elnöke (Fotó: Kurucz Árpád)