– Lassan harminchárom éve működik a szolgálat, mi a konklúzió: hogyan lehet jól segíteni?
– Becsületesen. Nálunk a rászorultság a döntő. Azt szoktam mondani, hogy például az ösztöndíjprogramunkba nem csak azért nem tudnám betenni a saját gyerekemet a 186 ösztöndíjas közé, mert nem kitűnő tanuló. Hanem mert van egy egyértelmű pontozási rendszer, amely alapján, ha épp nyolc szabad hely van, akkor a bírálóbizottság ott meghúzza a vonalat. A kilencedik és a tizedik is ugyanannyira megérdemelné, hogy bejusson, de így tudunk választani az egyébként 110-szeres túljelentkezésből.
– Az egészségügytől az üdültetésen át a törvény-előkészítésig tizenkét programmal nyújtanak segítséget a szervezethez fordulóknak. Hogyan tartható keretek között egy ennyire szerteágazó tevékenységi kör?
– Amikor elindítottuk a szolgálatot, keserűen tapasztalatuk, hogy nem tudunk mindent megoldani, amit szeretnénk. Ezért született meg ez a tizenkét program, és ami ebbe a rendszerbe nem fér bele, azt elengedjük. Sok az önkéntes orvosunk, ezért vált nagyon erőssé az egészségügyi tevékenységünk, ezért jött létre a gyermekszakorvosi, a sportorvosi és a fül-orr-gégészeti, illetve a mozgó fogászati és nőgyógyászati rendelőnk. Ezeken a szakterületeken az ország és a környező országok magyarlakta településeire is átlagon felüli a rálátásunk – vegyük akár Békéscsabát, Kárpátalját vagy Székelyföldet. Sok jogászunk is van, emiatt törvény-előkészítéseket is vállaltunk. Ami azért remek, mert ha az orvosainkkal ellátogatunk egy faluba, az nyilván az ott élőkre hatással lesz. De ha egy törvényt elfogadtatunk a parlamenttel, az az ország összes gyerekére hatással van. Kevesen tudják, hogy az 1997-ben elfogadott gyermekvédelmi törvényt a munkatársaink rakták össze – öt-hat éves munkával, egyeztetéssel, szakmai vitával. Még az utolsó parlamenti szavazás előtt is 31 módosító indítványt nyújtottak be hozzá az államigazgatási szervek – ezekkel szét lehetett volna verni a törvénytervezetet. Pokorni Zoltánnal, Kuncze Gáborral ültek le a szakembereink és a parlamenti képviselők. Szokás szerint ment a huzavona, hogy mit akar a jobb- és mit a baloldal. Majd Pokorni Zoltán azt mondta, álljunk meg, hallgassuk meg őket, hiszen ők írták a törvényt. Ennek következményeként a 31-ből 27 esetben sikerült dűlőre jutnunk, majd a parlament egyhangúan megszavazta a törvényt. Ritka szép emlékem ez.
– A KRESZ-be is az önök kezdeményezésére került be a kötelező gyerekülés?
– Igen. Amikor lobbiztunk a törvénymódosításért, Áder János még nem volt köztársasági elnök, de komolyan foglalkozott már a nagycsaládosok helyzetével. Egy beszélgetés során megemlítette, hogy egy nagycsaládnak mekkora költséget jelentene minden gyereknek gyerekülés beszerzése. Erre megkérdeztem tőle, hogy akkor melyik gyerek életét kockáztassuk azzal, hogy kevesebb gyerekülést is elfogadhatónak tartunk? Ezzel sikerült meggyőzni őt is, a stábját is. Az Európai Unió követelményeinek megfelelően – úgy tíz évre rá – egyébként is be kellett volna tenni ezt a KRESZ-be, de így elé tudtunk menni, ami valószínűleg sok gyereket mentett meg. Most épp a fül-orr-gégészeink könyörögnek, hogy próbáljunk átvinni egy törvénytervezetet a gyerekek hallásának védelme érdekében. A halláskárosodás komoly százaléka ugyanis a túl hangos koncertektől, moziktól, fejhallgatóktól következik be, és gyógyíthatatlan. Mindezek használatát szabályozni kellene, korosztályos bontásban.
– Szerves része a munkájuknak, hogy mondjuk egy fogászati szűrés után visszamennek fél vagy egy év múlva, hogy megnézzék, van-e hatása a tevékenységüknek?
– Ha a szülő vagy a pedagógus megérti, hogy miért fontos például a szájhigiénia, akkor lehet, hogy csak három év múlva megyünk vissza. Ha a helyi felnőttek nem támogatók, akkor három hónap múlva is rá kell erősítenünk. Egyes helyeken látjuk a fejlődést, azért is, mert régóta állunk kapcsolatban a területtel, mint például Magyarmecskén vagy Csíkszentmártonban. Magyarországon a gyerekek ötven százalékának van lyukas foga. Egyes helyeken egy, máshol nyolc vagy tíz. A fogászati problémák nálunk népbetegségnek számítanak, és messzire vezetnek. Ha a fogait valaki már gyerekkorban elhanyagolja, akkor mire felnőtt lesz, a rossz fogakkal fertőzéseket szerez, folyamatos fájdalmat érez, ergo nem lesz kedve dolgozni. Ha ki kell húzni, nem lesz pénze pótolni. Innentől kezdve gond a rágás, az emésztés. Ez komolyabb betegségekhez vezethet, illetve esztétikailag is problémás, ami szintén nehezíti a munkába állást, tehát a megélhetést.
– Könnyebb ma segíteni, mint tíz-húsz-harminc éve?
– Vegyes a kép. 1990-ben olyanok voltunk, mint a fehér holló. Azóta az emberek nyitottabbak lettek, és meg is szokták, hogy vannak civil szervezetek. A kilencvenes években, ha egy célt kitűztünk magunk elé, akkor kisebb bukkanókkal, de teljesíteni tudtuk. Most már olyan szinten átsző mindent a bürokrácia, hogy állandóan akadályokba ütközünk. Szívósnak kell lenni ahhoz, hogy ne adjuk fel. A segítőkészség is sokkal többfelé oszlik. Ha ma megkérek valakit, hogy álljon mellénk, valószínűleg azt a választ kapom, hogy a gyereke iskolai alapítványába besegít vagy egy másik civil szervezetben önkéntes. Harminc éve ilyen választ nem kaphattam.
– Mi az a történet, ami legutóbb megérintette?
– Ha nem érintene meg naponta egy történet, akkor valószínűleg nem végezném ezt a munkát. Legutóbb az ösztöndíjasainkkal találkoztam személyesen a múlt héten. Elképesztően szegény, és közben kitűnő tanuló gyerekek azok, akiket az MKB Bankkal együttműködve havi összeggel támogatunk ebben a programban. Ezekben a családokban az egy főre jutó átlagkereset nem lehet több 46 ezer forintnál. Az egyik családban 14 gyereket nevelnek, tőlük most három testvér is ösztöndíjasunk. Hozzájuk ellátogattam az Ormánságba, egy 50-60 négyzetméteres házban élnek. A tetőért szerintem mindennap elmondanak egy imát, hogy ne dőljön a fejükre. Hihetetlen, hogy az anyuka milyen tisztaságot tart fenn ilyen körülmények között is, és hogy a gyerekeit képes ilyen fokon a tanulásra sarkallni.
– Huszonöt éve fut az ösztöndíjprogramjuk, az első támogatottak már felnőttek, mi lett belőlük?
– Ezerféle értékes ember. Van nagyon sikeres atomfizikusunk, aki Fullbright-ösztöndíjjal Amerikában dolgozik. A Győri Balettben táncolt egy balett-táncosunk, aki később a Holland Királyi Balettbe kapott meghívást. Idén végzett az első pilótánk. Vicceltünk is az MKB Bank képviselőivel, hogy most már vehetnek hozzá egy repülőt. Mire ők azt mondták, képezzünk informatikust is, mert arra nagyobb szükségük lenne. A legelső végzősünk esetében a búcsúünnepség után pár nappal felhívtak a banktól, hogy ajánlanának egy állást ennek a fiatal lánynak. Megkerestem, de azt mondta, hogy őt már két hónapja elhívták a Waberer’shez, és elfogadta azt az ajánlatot. Egy hét múlva egy üzleti reggelin találkoztam Wáberer Györggyel, akinek megemlítettem, hogy náluk dolgozik egy ösztöndíjasunk. Rám nézett, és meglepődve kérdezett a programról. A reggeli végén a Waberer’s-csoport csatlakozott a támogatói körünkhöz.
– Korábban távolabbra is mentek, fegyveres konfliktusok helyszínére?
– Háborús környezetbe az önkéntes orvosainkat és a nálunk dolgozókat szigorúan nem hívom, bár én végigjártam pár helyet, a legtávolabb Bangladesben voltam. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat is úgy alakult, hogy 1989-ben, a forradalom után segélyeket vittem Romániába. Csegődön eljutottam egy árvaházba, ahol százhúsz gyereket láttam elképesztő egészségügyi és higiéniai körülmények között, az intézetben az éves halálozási ráta ötvenhat százalék volt – ezt még kimondani is nehéz. A helyi temetőben külön parcella van azoknak a gyerekeknek, akik ott haltak meg az éhezés, a hideg, az embertelenség miatt. Igazából most már inkább Magyarországon és a határon túli, magyarlakta területeken tevékenykedünk. Itt is elég sok problémát kell felvállalnunk és megoldanunk a működésünk érdekében. Van egy sportbizottságunk, amit az Aranycsapat tagjai alapítottak. Még jó régen meséltem nekik, hogy bizonyos falvakban a tanfelügyelőktől, polgármesterektől megkapjuk időnként, hogy a tanulástól vesszük el az időt, ha a tanórák alatt végezzük el a szűrővizsgálatokat – és tartok tőle, hogy ez a számomra érthetetlen ellenállás ellehetetleníti a munkánkat. Buzánszky Jenő javasolta, hogy rendezzünk egy focikupát, higgyem el, ez feloldja majd az ellentéteket. Ennek huszonöt éve. Akkor – hosszas győzködés után, mert nem hittem, hogy ez az ötlet beválik – meghirdettem az első focikupát, ahol a székely közméltóságok és az akkori parlamenti képviselők focicsapata mérkőzött meg egymással. A meccs után rendeztünk egy nagy bográcsozást, és sorba jöttek oda hozzám a helyi illetékesek, hogy szeretettel várják az orvosainkat legközelebb is. Ezt az eseményt annyira megszerették a résztvevők, hogy idén októberben – a csángó közméltóságokkal kiegészülve – rendeztük meg a huszonegyediket.
– Mostanában melyik kihíváson gondolkozik a legtöbbet?
– A legtöbb erőforrást egyértelműen az egészségügyi projektek viszik el, de nagyon sokat foglalkozunk a Safer Internet programmal is, amelynél egy uniós kezdeményezés hazai képviselői vagyunk. Ennek során harmincezer gyereket, ötezer tanárt-szülőt és pár száz politikust-döntéshozót képzünk a biztonságos internethasználatra. De mindig van aktuális feladat is. December 18-án ezer gyereket látunk vendégül a Magyar Állami Operaházban A diótörőn, ezért mostanában rájuk sokat gondolok. Remélem, hogy idén is fülig ér majd a szájuk, piros lesz a tenyerük a tapstól, elkápráztatja őket az épület szépsége, és annyi kakaót isznak meg, amennyi csak beléjük fér.
Borítókép: Edvi Péter, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alapító elnöke (Fotó: Kurucz Árpád)
