– Lassan harminchárom éve működik a szolgálat, mi a konklúzió: hogyan lehet jól segíteni?
– Becsületesen. Nálunk a rászorultság a döntő. Azt szoktam mondani, hogy például az ösztöndíjprogramunkba nem csak azért nem tudnám betenni a saját gyerekemet a 186 ösztöndíjas közé, mert nem kitűnő tanuló. Hanem mert van egy egyértelmű pontozási rendszer, amely alapján, ha épp nyolc szabad hely van, akkor a bírálóbizottság ott meghúzza a vonalat. A kilencedik és a tizedik is ugyanannyira megérdemelné, hogy bejusson, de így tudunk választani az egyébként 110-szeres túljelentkezésből.

– Az egészségügytől az üdültetésen át a törvény-előkészítésig tizenkét programmal nyújtanak segítséget a szervezethez fordulóknak. Hogyan tartható keretek között egy ennyire szerteágazó tevékenységi kör?
– Amikor elindítottuk a szolgálatot, keserűen tapasztalatuk, hogy nem tudunk mindent megoldani, amit szeretnénk. Ezért született meg ez a tizenkét program, és ami ebbe a rendszerbe nem fér bele, azt elengedjük. Sok az önkéntes orvosunk, ezért vált nagyon erőssé az egészségügyi tevékenységünk, ezért jött létre a gyermekszakorvosi, a sportorvosi és a fül-orr-gégészeti, illetve a mozgó fogászati és nőgyógyászati rendelőnk. Ezeken a szakterületeken az ország és a környező országok magyarlakta településeire is átlagon felüli a rálátásunk – vegyük akár Békéscsabát, Kárpátalját vagy Székelyföldet. Sok jogászunk is van, emiatt törvény-előkészítéseket is vállaltunk. Ami azért remek, mert ha az orvosainkkal ellátogatunk egy faluba, az nyilván az ott élőkre hatással lesz. De ha egy törvényt elfogadtatunk a parlamenttel, az az ország összes gyerekére hatással van. Kevesen tudják, hogy az 1997-ben elfogadott gyermekvédelmi törvényt a munkatársaink rakták össze – öt-hat éves munkával, egyeztetéssel, szakmai vitával. Még az utolsó parlamenti szavazás előtt is 31 módosító indítványt nyújtottak be hozzá az államigazgatási szervek – ezekkel szét lehetett volna verni a törvénytervezetet. Pokorni Zoltánnal, Kuncze Gáborral ültek le a szakembereink és a parlamenti képviselők. Szokás szerint ment a huzavona, hogy mit akar a jobb- és mit a baloldal. Majd Pokorni Zoltán azt mondta, álljunk meg, hallgassuk meg őket, hiszen ők írták a törvényt. Ennek következményeként a 31-ből 27 esetben sikerült dűlőre jutnunk, majd a parlament egyhangúan megszavazta a törvényt. Ritka szép emlékem ez.