Egyvalamiben egyetértenek Európa ideológiai szekértáborai: a május 23-án kezdődő európai választások sorsfordító voltát illetően nincs vita.
A jelenlegi politikai és kulturális elit a „szélsőjobboldali populisták” romboló természetével fenyeget, miközben az Európai Unió vezetésével szemben szkeptikus erők épp ellenkező érvekkel mozgósítanak, úgy vélve: ha az emberek nem mennek el szavazni, marad a status quo.

Fotó: MTI/EPA/Hayoung Jeon
A voksolást övező izgatottságot azonban éppen a választások főszereplője, vagyis maga a választó nem éli át. Legalábbis erre utal az Eurobarometer legutóbbi közvélemény-kutatása: a megkérdezettek mindössze harmada van tisztában a küszöbönálló választásokkal; a pontos, május 23–26. közötti dátumot csupán öt százalékuk ismeri.
Folytatódhat az első, 1979-es választások óta megfigyelhető folyamat: tovább csökkenhet a választói részvétel. Míg negyven éve a polgárok közel 62 százaléka ment el szavazni, legutóbb, 2014-ben már csak 43 százalékuk.
Arról, hogy mi állhat a közöny, illetve az európai parlamenti (EP-) választások népszerűtlensége mögött, az APCO Worldwide piacvezető politikai kampánytanácsadó brüsszeli irodájának vezető elemzőjét kérdeztük.
Nicholas Whyte jól ismeri a politikai kommunikáció világát: pályafutását az Északír Szövetség Pártjának kampánymenedzsereként kezdte, majd több kutatóintézet elemzőjeként számos országban támogatott szakértelmével kampányokat.
– Mindig is problémát okozott megértetni a választópolgárokkal, hogy mi is a tétje az EP-választásoknak – mondta Whyte. Szerinte ennek oka az európai intézménystruktúrából következik: az EP megosztja a hatásköreit a tagállamokat tömörítő uniós tanáccsal, és a két testület együttesen alkotja a szövetség jogalkotói szervét.
Bár az EP dönt a végrehajtó testület, az Európai Bizottság összetételéről, mégsem alkothat törvényeket. – Az Európai Parlament mozgástere valójában nagyon korlátozott. Miért is gondolnák úgy a választók, hogy fontos a szavazatuk? – teszi fel a kérdést Whyte.
Az APCO Worldwide vezető elemzője szerint erősíti az érdektelenséget, hogy az EP nagy pártjai között elmosódtak az ideológiai határvonalak. – Manfred Weber és Frans Timmermans között nehéz rámutatni a lényegi különbségekre – mondja a néppárti és a szocialista csúcsjelöltről Whyte, azt állítva: ez kommunikációs szempontból korlátozza a lehetőségeket.