Hétköznapi félelem igazgat

„A szabadság, a szabad véleménynyilvánítás elsősorban nem az egyén boldogulásának útja: sokkal inkább mindenki boldogulásának az alapja… Ezért, ha a többség elhallgattat egy kisebbséget, az igazságot hallgathatja el.”

(Idézet John Stuart Mill A szabadságról című könyvéből. Kritérium Kiadó, 1983, Bukarest.)

Ki ez a Mill? És miért citálom ide? Angol író volt, aki az 1800-as évek közepén adta közre gondolatait, amikor Londonban bizonyos William Booth tábornok megalakította a vallási alapon, de katonai szervezetként működő üdvhadsereget. Küldetése az elesettek testi-lelki istápolása volt nagyvonalú adakozók támogatásából. A mozgalmat hamarosan más országokban, így az akkor még angol gyarmaton, Indiában is bevezették a mai Pakisztán területén, Pandzsáb tartományban. (Magyarországon is létezett üdvhadsereg, központja a Teleki téri piac mellett, a Dobozi utcában volt.)

Mill máig magtalan gondolatai, az üdvhadsereg masírozása, az egytálételek habzsolása, a közös ima mormolása járnak a fejemben, és az, hogy a velem szemben ülő pakisztáni férfi ­miként keveredett ebbe az egészbe. Hallgatunk, várjuk a magyar nagykövetség munkatársát, aki egy csésze teával kedveskedik.

– Az angolok annak idején idehozták a hitedet, és vallod is, de a szabadság nem követte, útközben jócskán lemaradt.

– Hosszas a megváltás munkája, türelemmel kell lenni – válaszolja olyan nyugalommal, mintha egy pesti kávézóban múlatnánk az időt. Igen – néz maga elé a szőnyegre –, az én családom, az őseim a XIX. század közepén vették fel a protestáns vallást, de a gyakorlásához szabadságot az Isten máig nem adott. Nem tudni, a jók mikor hódítják már meg a földet. Édesapám a pakisztáni üdvhadsereg papja volt Ravalpindiben, így kerek az én történetem és kijelölt az utam. Ma is itt élek a feleségemmel, négy gyermeket nevelünk, templom­ba járunk, vállaljuk a keresztény hitünket és viseljük hátrányos, olykor veszélyes következményeit.

Rejtőzködni nehéz, mert újságíró vagyok, vállalom a véleményemet; igaz, óvatosan, meggondoltan; tanítóm a hétköznapi félelem.

Krisztus-hívők tiltakoznak egy pesavari mészárlás ellen. Sziklaszilárd szimbólum
Fotó: Reuters

A 47 esztendős Shamim Mehmood a pakisztáni Morning Mail újság szerkesztője, aki éppen tíz esztendeje hívta életre a jelenleg 70 tagú Pakisztáni Keresztény Újságírók Szövetségét. Alacsony fiatalember, akiben daliás elszántság lakozik. A keresztényüldözés kereszttüzében parázson állva maradni? No, kedves, nyavalygós liberális írókollégák, akik légkondicionált szerkesztőségekben, villás fogadásokon, sőt esélyegyenlőségtől „szagos” kongresszusokon ácsingóztok az áhított szólásszabadság után, amely tinektek állítólag nem adatik meg, most hogyan vélekedtek? Vállrándítással és elhallgatással? Bizonyára, hiszen könnyebb hőbörögve megélni a borzalomból, mint félelemben átélni vagy belepusztulni.

– Most költöztem harmadszor – sorolja Shamim. – Menekíteni kellett a családot, és a gyerekeket másik iskolába íratni. Egy esztendeje rálőttek az autómra, azt követően, hogy kifogásoltam a munkahelyi kirekesztést, a hátrányos megkülönböztetést, többek között miért tiltják ramadán idején a keresztényeknek is mindazt, ami a muzulmánoknak tilos. Telefont kaptam a titkosszolgálattól, be kellett mennem, megkérdezték, miket írogatok én összevissza az újságban – megáll a beszédben, aztán mégis folytatja. – Szerencsére akadt néhány igazi barát, befolyásos ember, így menekültem meg a további vizsgálatok elől.

Errefelé a barátság szent dolog, de ennyi kevés lett volna: Shamim ismert újságíró, aki bejáratos a politikai rendezvényekre, a minisztériumokba, a fogadásokra, sőt más országok, például az USA szerkesztőségeinek is készít cikkeket, tudósításokat, kettős céllal. Egyrészt mert az ismertség bizonyos védelmet jelent, másrészt etetni kell a családját, taníttatni a gyerekeit.

– A történtek után jobbnak láttam elköltözni, mert lenyomozták a családomat, az iskolában kikezdték a gyerekeimet, engem követtek az utcán. Megbélyegzett lettem. Ravalpindi másik végén sikerült házat bérelni. Amikor a szomszéd megtudta, hogy keresztények vagyunk, eltiltotta a gyerekeit az én gyerekeimtől. Mentem tovább. Ismét találtam házat. A tulajdonos azt mondta, jó ember vagy, de keresztény, ezért nem adom ki neked a házamat. Menekülünk, rejtőzködünk a hitünkért.

Akár a szent család. És itt a családon van a hangsúly, hiszen amit Shamim „művel”, annak ők is isszák a levét. Ráadásul üldöztetéssel nem lehet jóllakni, villanyszámlát és tandíjat fizetni. Shamimnak havonta kétszázezer forintot kell keresnie, ami Pakisztánban embert próbáló feladat, hiszen akinek van munkája, átlag 50-60 ezret visz haza. (A 210 milliós ország csaknem fele analfabéta, a munkanélküliség rendkívül magas, milliók éheznek.)

Krisztus-hívők tiltakoznak egy pesavari mészárlás ellen. Sziklaszilárd szimbólum
Fotó: Reuters

– Könnyű célpontok vagyunk, ezért önálló véleményünk nem lehet, meg kell alkudni a hivatalos politikával, kerülni az ütközéseket, elviselni a kirekesztést. Nem szabad minden eseményre és fogadásra elmenni, mert megfigyelnek, felírnak és listáznak bennünket. Mifelénk a gyanú egyenlő a váddal. Ha sajtótájékoztatón összefutunk hinduk, katolikusok vagy protestánsok, így köszöntjük egymást: Te még élsz?

A szabadság és a szabad véleménynyilvánítás szavak hallatán, mivel jókedvű fickó, felnevet, majd a térdére csap: megszólal az iszlámábádi mecset „gépi müezzinje” és imára hív. A nagykövetség órája egyet mutat. – Félek-e? – babrálja a teáscsésze fülét. – Igen, félek! – néz az ablak felé, a hang irányába. – Meg kell szokni. Amikor főiskolás voltam, az egyik diák megkérdezte a tanártól, kik kerülhetnek majd a mennyországba. Azt felelte, csak a muzulmánok. Felálltam, és mondtam, én keresztény vagyok, és jobban tenné a tanár, ha nem csapna be bennünket.

– Szabó István nagykövettől tudom, hogy az utóbbi években tízszeresére emelkedett a vízumkérők száma, miközben az illegális bevándorlók között számos pakisztáni akar Európába jönni. Mi a helyzet a vallási kisebbségekkel?

– Milliók indulnának el azonnal, ha lenne pénzük, és lenne mivel elhagyni az országot. Vagy nem képesek maguk után húzni az élet terhét, vagy nem akarják… Habár Pakisztán új elnöke, Imran Khan tavaly harcot hirdetett a korrupció ellen, a gazdasági fejlődésért, a közbiztonságért, a kisebbségek jogai­ért meg a szegénység felszámolására – ennek a hatását még számottevően nem érzékeljük, de reménnyel és bizalommal tölt el. Ami a kisebbségeket illeti, ők is menekülnek, hiszen naponta veszélyben az életük. Forrásaim szerint a keresztények elsősorban Srí Lankára, Thaiföldre és Ausztráliába vándorolnak ezrével. Meg kell értenem őket, ha nem is értek egyet velük.

– Miért, a te fejedben nem fordult meg egyszer sem – ha másért, hát a családod érdekében –, hogy el kellene hagyni a hazádat?

– Megfordult, persze hogy megfordult, de az lenne a legkönnyebb – emelkedik meg a kereveten Shamim, mint aki távozni akar. – Sőt elmondom neked – mutat az ajtóra –, lehetőségem is lett volna menni, de nem éltem vele. Európának kell idejönnie és segítenie az oktatásban, a mezőgazdaságban, az egészségügyben, a munkahelyteremtésben, a megbékélésben. Gondolj csak bele, ezen mindenki nyerne: pénzt, életet, nyugalmat, legfőképpen hazát.

Mi tudjuk, de nem sokra megyünk vele. Shamim döntött, elmenni nem lehet. Hová is menne? Minden ősapja itt élt. Ezt a földet odahagyni nem lehet. Nem engedi a világ. Az a világ, amelynek bármely szegletében sem lenne többre és jobbra képes, mint a saját hazájában. Ennyire egyszerű. Mégis milliók szedelőzködnek. Mert az üdvhadsereggel ugyan tanyát vert a kereszténység, de John Stuart Mill londoni gondolatai a szabadságról a mai napig magtalanok maradtak Pakisztánban. Platónt idézve: kell még a bölcsesség, a mértékletesség és a bátorság.

– Te még élsz? – búcsúztunk egymástól kesernyés mosollyal.

A pakisztáni keresztény újságíróval június 18-án találkoztam a pakisztáni magyar nagykövetségen. Ezt követően július 25-én kaptam a hírt, amely szerint Shamim Mehmood tagja volt annak a csapatnak, amely Imran Khan miniszterelnököt elkísérte a Fehér Házba, ahol Donald Trump elnökkel találkozott. Shamim a pakisztáni vallási kisebbségeket képviselte a látogatás során, ami akár egy évvel ezelőtt is még elképzelhetetlen lett volna.