Charles de Gaulle több mint államférfi: szimbólum

„Minden francia ismeri De Gaulle tábornokot. Az ellenállót, aki nem volt hajlandó megadni magát. A politikust, aki látnoki képességgel vetítette előre a jövőt. A felszabadítót, a béke támogatóját, az építőt. Az V. köztársaság megalapítóját. Az államférfit, aki meggyőződéssel hitt a szabad, büszke és független Franciaországban” – emlékezik meg a Le Figaro napilap Charles de Gaulle halálának mai, 50. évfordulójáról. A lapunknak nyilatkozó Soós Eszter Petronella szerint De Gaulle-ra már mindenki hivatkozik, hiszen minden valamirevaló politikus sütkérezni akar a nagy ember hagyatékának fényében.

Normandia, 1964. június 9. De Gaulle tábornokot a partraszállás után Montgomery tábornok üdvözli. Fotó: MTI Fotó Külföldi képszolgálat

A fiatal Charles de Gaulle érdeklődését a katonai pálya iránt meghatározta, hogy a XIX. század végén Franciaország a revans lázában égett: visszaszerezni Poroszországtól Elzász-Lotaringiát. De Gaulle kiváló eredménnyel végezte el a nagy presztízsű Saint-Cyr katonai iskolát, majd a francia hadseregben, Philippe Pétain ezredes parancsnoksága alatt, az első világháború legvéresebb ütközetében,

Verdunnél megsebesült és német hadifogságba került.

A történelmi korszak németellenessége, De Gaulle háborús tapasztalatai és az érvényben lévő francia tiszti becsületkódex előírásai bebetonozták Franciaország iránti elkötelezettségét.

Amikor 1940 júniusában a rosszul szervezett francia hadsereg összeomlott, és Philippe Pétain miniszterelnök Franciaország számára megalázó fegyverszünetet kért és írt alá a németekkel, De Gaulle szembekerült korábbi parancsnokával, és Angliába emigrált. Híres június 18-i londoni rádióbeszédében felszólította honfitársait az összefogásra és a harc folyatására. Hazafias üzenete olyan hatást gyakorolt a nemzetre, hogy azóta is ezt a beszédet tekintik a francia ellenállás megalakulását inspiráló eseménynek.

Emigrációban a szövetséges erőkkel együttműködve részt vett a normandiai csata néven ismert, Nyugat-Európa felszabadítását célzó invázió kidolgozásában, amely 1944. június 6-án a D napként híressé vált partraszállással kezdődött.

De Gaulle tábornokot a partraszállás után Montgomery tábornok üdvözli.
Fotó: MTI Fotó Külföldi képszolgálat

Párizs felszabadítása után az ideiglenes kormány élén helyreállította a közigazgatást, és erőfeszítéseket tett a francia politikai és gazdasági stabilitás megteremtésére. Amikor áthidalhatatlan véleménykülönbség alakult ki az elnök és az erős nemzetgyűlés között, De Gaulle-ban megszületett az elhatározás, és 1946 elején lemondott. Ám még kiváló előrelátással megjósolta az előkészületben lévő új alkotmány gyenge pontjait és következésképp a jövendő IV. köztársaság bukását.

A IV. köztársaság összeomlása után visszatért a politikába, és vezetésével összeállt az 1958-as alkotmány. Ugyanebben az évben megalakult az V. köztársaság, amely Franciaország máig érvényben lévő államberendezkedése. De Gaulle értetlenül állt az 1968-as diáklázadás előtt, és a kormány nem tudta kezelni a tüntetéseket. A szakszervezetek is csatlakoztak a megmozdulásokhoz, és az általános sztrájk megbénította az országot. A kidolgozott reformtervezet megvalósítására az elnök 1969 áprilisában népszavazást hirdetett, amelyen a lakosság többsége nemmel szavazott.

„Beszüntetem köztársasági elnöki megbízatásom teljesítését. Döntésem ma délben lép hatályba”

– De Gaulle, aki annyira szeretett a néphez szólni, ezzel az egysoros közleménnyel búcsúzott a franciáktól 1969. április 28-án. Birtokára visszavonulva, 1970. november 9-én halt meg, Colombey-les-Deux-Églises-ben.

– Charles de Gaulle az az államférfi, akit ma a franciák a legtöbbre tartanak

– tudtuk meg Soós Eszter Petronella politológustól és Franciaország-szakértőtől, akit De Gaulle mai jelentőségéről kérdeztünk. – 2010-ben a megkérdezettek 70 százaléka mondta róla a TNS-Sofres intézetnek, hogy ő a francia történelem legjelentősebb személyisége. De Gaulle szimbóluma a második világháborús feltámadásnak, a győzelemnek, illetve ő volt, aki 1958-as visszatérésekor megoldotta – akkor vitatottan – nemcsak az algériai háborút, hanem a Franciaországot tépő évszázados politikai rendszerválságot is. Tekintélyével képes volt a monarchiát és a köztársaságot összebékíteni, s a félelnöki kormányformával véget vetni az állandó rendszerváltásoknak. A köztársaság maradt, de a franciák kaptak egy kváziuralkodót a köztársasági elnök személyében, akit ráadásul 1965 óta közvetlenül választhatnak. Ez a kevert modell persze nem minden vita nélkül működik: az ötödik köztársaság immáron 62 éve áll, s lassan utoléri stabilitásban a harmadikat – mondta a szakértő.

Soós Eszter Petronella szerint a gaulle-ista hagyaték nemcsak a nagyarányú elfogadottság miatt fontos, hanem azért is, mert a tábornok egyes döntései, attitűdjei – például a szuverenitás hangsúlyozása, az önálló francia védelmi képességekhez és külpolitikához való ragaszkodás, párhuzamosan az európai és a német együttműködés következetes építésével – beleivódtak a francia elit és nép gondolkodásába. –

Így vagy úgy, De Gaulle-ra már mindenki hivatkozik, hiszen – Emmanuel Macrontól Marine Le Penig – minden valamirevaló politikus sütkérezni akar a nagy ember hagyatékának fényében.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem nagyon különböző De Gaulle-értelmezésekről van szó: a kemény szuverenizmustól a centrista, rugalmas liberalizmuson keresztül a Sarkozy-féle jobboldaliságig igen sok ideológiai program magyarázható a gaulle-ista gondolkodással. Ennek oka, hogy a történelmi De Gaulle-i gondolkodás tartalmilag rugalmas, és egyetlen mondatban is összefoglalható: Franciaország nagysága. Mindenesetre az André Malraux-féle mondás, miszerint „Mindenki gaulle-ista volt, gaulle-ista, vagy az lesz”, történelmi távlatból igaznak bizonyult – tudtuk meg a politológustól.