„Számomra csak kétfajta nő létezik: az istennő és a lábtörlő” – fogalmazta meg meglehetősen sarkosan a szebbik nemről alkotott véleményét Pablo Picasso, a modern művészet egyik legzseniálisabb alkotója. Ezen és az ehhez hasonló számos más kijelentése miatt ma minden bizonnyal lángra kapnának a Twitter szerverei, annyi letiltást kellene kipostázniuk – hacsak nem tiltanák le a művészt örök életre a publikálástól.
Picasso életútja nőkkel volt „kikövezve”: két feleség, legalább hat kitartott és számtalan szerető sorakozik az út mentén, nem beszélve arról, hogy törzsvendége volt a nyilvánosházaknak.
A korkülönbség sem volt számára akadály: amikor 79 évesen másodszor is megnősült, az ifjú ara mindössze 27 éves volt. Picasso viselt dolgai 1973-ban bekövetkezett halála után váltak igazán ismertté a nem egyszer vérig sértett családtagok könyvei és nyilatkozatai révén.
A művész megnyilvánulásai manapság – különösen a szexuális zaklatásokat évtizedeket visszamenően is előásó MeToo (Engem is) mozgalom után és az eltörléskultúra dühöngése közepette – nem szalonképesek, s ez nem kis gondot okoz a Picasso-hagyaték kezelőinek.
Nyilvánvaló, hogy a MeToo mozgalom elhomályosította az alkotó hírnevét
– mondta a France24 francia csatornának Cécile Debray, a párizsi Picasso Múzeum igazgatója. – A támadások annál is inkább erőszakosak, mert Picasso a modern művészet leghíresebb és legnépszerűbb figurája, egy bálványt pedig le kell dönteni – tette hozzá. A problémát mindazonáltal nem kell a szőnyeg alá söpörni. A párizsi múzeum nemrégiben vitát rendezett a témában női művészek részvételével, s barcelonai testvérintézménye is hasonló eszmecserére készül májusban, amelyre művészettörténészeket és szociológusokat is meghívtak.
Számos szakértő ferde szemmel nézi szeretett mesterük pocskondiázását. Egy a témában készült díjnyertes francia podcast nemrégiben felélesztette a vitát, főként egy Sophie Chauveau nevű újságíró 2017-ben megjelent, Picasso, a minotaurusz című könyve alapján, amelyben a szerző erőszakosnak, féltékenynek, perverznek és destruktívnak nevezte Picassót. Debray szerint az állítások jó része anakronisztikus, s történelmi utalások nélküli találgatásokon és kijelentéseken nyugszanak. Úgy véli, hogy a kihívás hasznos, mivel „a művészetet korunk kérdései és az új generációk viszik előre”. S nem egyszerű elválasztani a művészt a művészettől sem.
Nagyapja nőügyeiről így írt az unoka, Marina Picasso:
Alávetette őket állati szexualitásának, megszelídítette, elbűvölte, elfogyasztotta, majd felkente őket a vászonra.
Egy másik unoka, Oliver Picasso szerint ha szörnynek nevezzük a művészt, azt kockáztatjuk, hogy eltüntetjük az őbelé szerelmes nőket is. Volt, aki évtizedekkel később öngyilkos lett, mint például a fiatal és érzékeny Marie-Thérése Walter, Picasso múzsája és szeretője hét éven keresztül, aki úgy érezte, eldobta a művész, miután megszülte leánygyermeküket. Mások, mint a most százéves Francoise Gilot festőművész, aki tíz évet töltött Picassóval és két gyereket szült neki, pontosan tudta, mit várhat a kapcsolattól, s gond nélkül távozott, miután elegük lett egymásból. Oliver Picasso szerint a nők különbözőek voltak, s volt, aki jól jött ki a viszonyból, volt, aki rosszul. A kapcsolatok bonyolultsága részben a festményeken is tükröződik.
Vannak erőszakos festmények, mások viszont lágyak és szelídek. Mindig, miután elfogyott az ihlete, másfele fordult. A nők egyszerűen kellettek az alkotásokhoz, s nélkülük úgy éreznénk, valami hiányzik
– mondta az unoka.
