„Koszovóban a legkisebb változás is destabilizálhat”

Ami Koszovóban történik, kihat az egész régióra. Ha nem tudjuk megtartani a nyugat-balkáni országokat a jelen határaikon belül, az EU-integrációjuk is veszélyes döccenőre fut — mondta a lapunknak adott interjúban Márkusz László volt pristinai magyar nagykövet. A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatójának most megjelenő Koszovó története című könyve az első magyar nyelvű monográfia e témában.

2022.07.12. Budapest Márkusz László Külgazdasági és Külügyi Intézet vezető kutatója Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Kiknek lehet hasznos a kötet? 

– Hat évig írtam a könyvet, elsősorban azokra a diplomatakollégáimnak gondolva, akik koszovói vagy más balkáni külszolgálatra készülnek. Gondoltam a magyar katonák százaira, ezreire is, akik úgy fordultak meg féléves turnusokban Koszovóban, hogy magyar nyelven nem kaphattak átfogó képet az országról. Nyilvánvalóan örülnék, ha a történészszakma is találna a könyvben hasznos elemeket. Egyetemisták is fordultak hozzám koszovói témáikkal, másodlagos magyar nyelvű forrásokat sem találva a munkájukhoz. Őket segíti a szöveget kísérő tizenöt térkép is. Koszovó történetét persze nem lehet elszigetelten megírni, ez egyben a Balkán története is.
– A szerb–albán ellentétek huszonhárom évvel Koszovó de facto elszakadása és tizennégy évvel a széles körben elismert függetlensége után is kitapinthatók – akár csak a politikusi nyilatkozatokat követve. Van-e esély a megbékélésre?   

– A szerb és az albán nacionalizmus százötven éve vív küzdelmet Koszovó területéért, ami négy véres háborúban csúcsosodott ki a huszadik században. A legutóbbi fegyveres konfliktus kimenetelét a NATO beavatkozása döntötte el 1999-ben az albánok javára. Mindennek fényében nyilvánvalóan indokolt óvatosnak lenni olyan illúziókkal kapcsolatosan, hogy egy ilyen mély ellentét feloldható egy tárgyalássorozattal. Mindamellett a Belgrád és Pristina közötti strukturált dialógus, amely immár 2011 óta zajlik az Európai Unió közvetítésével, fontos folyamat, amely nagyon sokat segített abban, hogy a nézeteltéréseket legalább kezelhető mederbe terelje, és ne törjön ki újabb fegyveres konfliktus a koszovói albánok és a szerbek között. Ennek dacára az ellentétek olyan mélyek és a kölcsönösen felépített ellenségkép olyan erős az emberek tudatában, hogy legalább egy generációra szükség van a lebontásukhoz onnantól kezdve, hogy a politikusok – mint mondjuk a francia–német viszonyban a második világháború után – eldöntik, a két nép megbékél egymással. Itt még nem tartunk, egyik oldalon sem gondolják úgy, hogy mondjuk a saját iskoláikban kevésbé egyoldalúan tanítsák Koszovó történelmét. De vannak pozitív példák, én is találkoztam ilyenekkel. Emlékszem egy harmincas éveiben járó koszovói albán képviselőnőnek a példájára, aki annak ellenére aktívan részt vett a belgrádi és a pristinai parlamentek közötti együttműködésben, és hitt is benne, hogy 1998 őszén több mint húsz családtagját mészárolták le a szerbek. 

– Az Európai Unió nyugat-balkáni bővítése egyrészt már most késlekedik, ugyanakkor az Ukrajnának és Moldovának adott tagjelöltség – amelyet az ukrajnai háború miatt kaptak meg – kényes versenyhelyzetet idéz elő az egész térségben, így Szerbia és Koszovó között is. Milyen helyzetképet tudunk e vonatkozásban felrajzolni?  

– Az EU próbál valamiféle egyensúlyt találni a két oldallal való kapcsolata alakításakor. Ugyanakkor mindkét oldal tudatában meghatározóan él, hogy Koszovó 2008-as függetlensége az Egyesült Államok, illetve az EU tagállamai többségének támogatásával jött létre. Ha ez nincs, akkor a mai napig nem lenne életképes koszovói állam. A szerbek is emlékeznek erre, az albánok viszont számontartják, hogy már a 90-es években létrejött Szerbia és Oroszország között a pravoszláv szolidaritáson alapuló politikai szövetség, amelyben Moszkva a saját Balkán-politikájában időről időre eszközként használja fel a szerbeket. Ez tehát egy felemás partneri viszony akkor is, ha gyakran egybeesik Belgrád saját érdekeivel. Kína mellett Oroszország a mai napig eredményesen akadályozza Koszovó ENSZ-tagságát, noha 2008 óta közel 120 ország elismerte már annak függetlenségét. Miközben minden nyugat-balkáni ország számára létezik uniós integrációs perspektíva, Koszovó nehéz ügy. Egyrészt öt EU-tagállam – Ciprus, Görögország, Románia, Spanyolország és Szlovákia – nem ismeri el az önállóságát, és ameddig ez a helyzet, addig a tagjelölti státusáról sem lehet beszélni, másrészt Szerbia EU-csatlakozásában is gondot jelent. A 35-ös számú uniós tárgyalási fejezet éppen azt írja elő, hogy Szerbia normalizálja a kapcsolatait Koszovóval. Amíg ez nem valósul meg, addig sem a fejezetet, sem a csatlakozási tárgyalásokat nem lehet lezárni Belgráddal. 

– Legutóbb a rendszámtáblák ügye borzolta a kedélyeket. Koszovóra is igaz lenne, hogy az ördög a részletekben bújik meg? 

– A rendszámtáblaügy olyan kérdés, amelyben formálisan nézve a koszovói hatóságoknak igazuk van. Tavaly októberben egyszer már feszültség alakult ki, de akkor elfogadtak egy átmeneti kompromisszumot. Most az is napirendre került, hogy októbertől a koszovói szerbeknek le kell cserélniük a Szerbiában kiadott rendszámukat, és csak a koszovói hatóságok által kiadott rendszámtáblával közlekedhetnek. Az EU elismeri Pristina jogát az intézkedésre, de ilyen rövid határidővel nem tartja azt szerencsésnek, és arra biztatja most a koszovóiakat, halasszák el a bevezetését.

– Mi a magyar Koszovó-politika célja, és hogyan lehetséges az a jelenleg történelmileg példátlanul jó magyar–szerb viszony fényében? 

– A nemzetközi politikával foglalkozó magyar szakemberek körében konszenzus van abban, hogy a Balkán fontos a számunkra. Ennek történelmi előzményei is vannak, a balkáni háborúk rendszeresen az etnikai arányok komoly megváltozásához, menekülthullámokhoz vezettek, amelyek visszatérően negatívan hatással jártak déli határainknál. Az 1990-es évek háborúi éveken át gerjesztették a bűnözést a határ mentén, a vajdasági magyarok pedig jelentős számban elvándoroltak, helyükre Horvátországból, Boszniából és Koszovóból elmenekült szerbek érkeztek. Az elmúlt húsz évben a nyugat-balkáni országok jelentősége azért is nőtt számunkra, mert gazdasági potenciált látunk bennük, minden országgal jelentős a külkereskedelmi aktívumunk, illetve ide irányul a magyar cégek tőkekihelyezésének jelentős része. De Koszovóban nem a gazdasági érdekeink az elsődlegesek, hanem a status quo, a stabilitás megőrzése, a konfliktusok kiújulásának elkerülése. Koszovóra oda kell figyelnünk, mert ami ott történik, kihat az egész régióra. Ezért állomásoztatunk már 1999 óta szinte folyamatosan egy zászlóalj nagyságú kontingenst a KFOR békefenntartóinak kötelékében, sőt Kajári Ferenc vezérőrnagy tavaly októbertől az egész nemzetközi missziót főparancsnokként irányítja. De rendőrök százait, bírók és ügyészek tucatjait is delegáltuk. Természetesen, amióta Szerbiával az elmúlt tíz évben látványosan javultak a kapcsolataink, Magyarország fokozottan vigyáz arra, hogyan exponálja magát nemzetközi fórumokon Koszovó ügyében.

– Elképzelhető-e Koszovó és Albánia egyesülése? 

– Élesen ketté kell választani a nemzeti ambíciókat és azok realitását. Albán politikusok időről időre felvetik Nagy-Albánia kérdését. De a Balkán történelmének egyik nagy tanulsága, hogy egy nemzeti ambíció sem valósulhat meg nagyhatalmi támogatás nélkül. Akkor következhet be Koszovó és Albánia egyesülése, ha erre az Egyesült Államok és az EU rábólint, ami jelenleg nem reális, mert úgy látják, az ismét csak megbontaná a stabilitást. Ne felejtsük el például, hogy Albánia már NATO-tag. Ha nem tudjuk megtartani a nyugat-balkáni országokat a jelenlegi határaikon belül, akkor az egész csatlakozási folyamatuk veszélyes döccenőre fut. A legkisebb változás is destabilizálhatja a régiót, csak újabb érvet szolgáltatva az EU-bővítés szkeptikusainak.

Borítókép:  Márkusz László volt pristinai magyar nagykövet, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója (Fotó: Kurucz Árpád)