– A választás napján a nemzetközi közösség boszniai főképviselője, Christian Schmidt megváltoztatta a választási törvényt, ezt sok politikus és szakértő a boszniai emberekkel szembeni tiszteletlen lépésként értékelte. Mi a véleménye erről?
– Senki sem tudja, hogy miért pont a választások napján változtatott a törvényen, ezáltal azonban még aránytalanabb lett a rendszer. A változtatás miatt jelenleg az államelnökség horvát tagjára csak a boszniai horvátok szavazhatnak. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy Barack Obamára csak az afroamerikaiak voksolhatnak. Egy demokratikus országban ezt nem lehet megtenni. Egyes kantonokban a boszniai horvátok szavazata háromszor-négyszer annyit ér, mint egy bosnyáké vagy egy szerbé, ez pedig egyértelműen nem fair.
– A politikai káosz ellenére az Európai Bizottság mégis azt javasolja, hogy Bosznia-Hercegovina kapjon tagjelölti státust az uniótól. Melyek a legnagyobb akadályok az ország előtt az uniós csatlakozás tekintetében?
– A tagjelölti státus nagyon szimbolikus. Mire az ország teljesíti az ehhez szükséges feltételeket, eltelhet akár tíz-húsz év is. Legyünk nagyon őszinték: Bosznia a jelenlegi formájában nem működik, de nem találunk kiutat. Az alkotmány egy 1995-ös békeszerződés.
Ahhoz, hogy meg lehessen változtatni, mindhárom államalkotó nemzetnek bele kellene egyeznie, de kevés olyan dolog van, amiben mindhárman egyetértenek. Sokan attól tartanak, hogyha megbolygatják a rendszert, akkor újabb háború fog kitörni.
Vegyük például az unió- és NATO-csatlakozás kérdését! A boszniai horvátok és a bosnyákok a NATO tagjai szeretnének lenni, míg a szerbek fenntartanák szoros kapcsolataikat Oroszországgal. Az unió esetében ez más, ott mindhárom fél érdekelt a csatlakozásban, ugyanakkor az ország komplex politikai rendszere lehetetlenné teszi, hogy konkrét lépéseket tegyenek ebbe az irányba. És még nem beszéltünk a külföldi államok érdekeiről, amelyek Boszniában ütköznek. Szerbia és Horvátország soha nem tett le a területi követeléseiről, nem számít, ki van hatalmon. Alekszandar Vucsics szerb elnök a „szerb világ” koncepciójában gondolkodva tart igényt a boszniai Szerb Köztársaságra, míg a horvát miniszterelnök egy új horvát entitás létrehozását akarja Bosznia-Hercegovinán belül elérni. Oroszország befolyása is érezhető az országban: a különböző médiumokon, kormányzati szereplőkön, üzletembereken keresztül olyan problémákat tudnak generálni, amelyek megakadályozzák Bosznia uniós és NATO-csatlakozását.
– Az elszakadás gondolatát Milorad Dodik boszniai szerb vezető is rendszeresen emlegeti. Komoly fenyegetés vagy csak nacionalista retorika?
– Egyértelműen komoly fenyegetés. Ha jobban megnézzük, a boszniai Szerb Köztársaság már most is de facto önálló államként működik, saját igazságszolgáltatással, törvényhozással, egészségüggyel, valamint erősen militarizált rendőrséggel. Mindez egy olyan területen jött létre, ahonnan a kilencvenes évek háborúja idején boszniai muszlimokat telepítettek ki, üldöztek el. Így tehát a helyzet a következő: vagy együtt élünk egy országban, vagy újra harcba indulunk egymás ellen. Éppen ezért nagyon komoly veszélyeket rejt az elszakadás gondolata. Hogyha Boszniában háború törne ki, az nem maradna az ország határain belül, tekintve, hogy két NATO-tagállammal, Horvátországgal és Montenegróval is szomszédos. Emellett ez valószínűleg Szerbiát is érintené, nem beszélve a térségben aktív két hatalomról, Törökországról és Oroszországról. A nemzetközi közösségnek több figyelmet kellene fordítania Boszniára.
– Az ukrajnai háború milyen hatást gyakorol ezekre a folyamatokra?
– Boszniában a háborút megelőző hónapokban, januárban és februárban annyira feszültté vált a belpolitikai helyzet, hogy sokan attól tartottak, a kilencvenes évek után ez újra fegyveres konfliktushoz fog vezetni. Az ismerősi körömből sokan készültek erre, kivették a pénzüket a bankból, megújították útlevelüket.
Ha Kijev az orosz invázió első napjaiban elesik, ne legyenek kétségeink, Boszniában már háború dúlna.
Mivel Ukrajna nem esett el, így Dodik úgy döntött, meghúzza magát, nem hangoztatja a függetlenség gondolatát. A Nyugat Kijev támogatásával azt üzente neki, semmiféle orosz beavatkozást vagy elszakadási kísérletet nem fognak hagyni. De a veszély nem tűnt el. A Dodikhoz hasonló vezetők jönnek-mennek, ugyanakkor a gondolataik, a nacionalizmus marad. Ez jól látszik a fiatalabb boszniai szerb politikusi generáción is, hiába beszélünk Dodik ellenzékéről, a szólamaik nagyon hasonlók.
– Ezek alapján úgy tűnik, hogy a három államalkotó nemzet nem igazán fér meg egymás mellett. Hogyan vetül ez le az átlagemberek szintjére?
– Mivel rengeteg a közös kapcsolat, például a munkavállalás terén, horvátok és bosnyákok dolgoznak a Szerb Köztársaságban és fordítva, így a mindennapokban nincsenek komoly ellentétek. A politikusok által generált feszültségek azonban begyűrűznek az átlagemberekhez is, megmérgezik a bizalmat, valamint – főleg az idősebb generáció körében – felelevenítik a háború fájdalmas emlékét. Az emberek nem akarnak újabb konfliktust, ahogy biztos vagyok abban is, hogy az ukrán nép nagy része sem akart fegyvert ragadni, de ez nem rajtuk múlik. Az átlagembernek megvannak a maga problémái, a munkanélküliségtől kezdve a törékeny gazdasági helyzeten át a nagymértékű kivándorlásig.
