Az Európai Unió fejlődésének egyik legmeghatározóbb mérőeszköze a bővítés történelme, amely így néz ki:
- 1957: hat alapító tagállam: Németország, Franciaország, Olaszország, Benelux államok.
- 1972: Egyesült Királyság, Írország, Dánia.
- 1981: Görögország.
- 1986: Spanyolország, Portugália.
- 1995: Finnország, Svédország, Ausztria.
- 2004: Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Szlovénia, Észtország, Lettország. Litvánia, Ciprus, Málta.
- 2007: Románia, Bulgária.
- 2011: Horvátország
De a tagság kérdése és a jelenlegi politizált légkör mélyebb áttekintést igényel.
Hogyan lesz valaki uniós tag?
Elsősorban tagjelölti státusért kell jelentkezni. Ekkor egy ország az Európai Tanácshoz fordul, aki fogadja az Európai Bizottság véleményét és az Európai Parlament szavazás útján tett hozzájárulását. Mindezek után a tanács dönt egyhangú döntéshozatallal, hogy megadja a tagjelölti státust az adott országnak.
A tagsági tárgyalások ezek után addig nem kezdődhetnek meg egy országgal, amíg az EU összes kormánya meg nem állapodik a tárgyalások keretéről. Ez az EU tanácsának egyhangú határozata formájában történik meg. Ezentúl a tanács egyhangúlag állapodik meg a megbízatásról a következőkre vonatkozó tárgyalásokra.
Az utolsó lépés a csatlakozási szerződés megszületése (ez a dokumentum rögzíti az ország uniós tagságát), amely csak attól kezdve végleges és kötelező érvényű, ha a tanács egyhangúlag és az Európai Parlament abszolút többséggel jóváhagyja.
Mindebből (a minden lépésben rejlő egyhangúságból) nyilvánvalóan látszik, hogy az Európai Unió működési rendszere nem egy bővítésbarát szisztémát állít a csatlakozni vágyó országok elé. Ez pedig azért lehet így, mert az Európai Unió bővítési stratégiáját nem a bővítésre váró országok számára alkották meg.
Bár a baloldali fősodor szereti elfelejteni, de maga az Európai Unió léte is abból fakad, hogy a tagjai, azaz szuverén államok eldöntötték, hogy érdekükben áll együttműködni, és azt is meghatározták, hogy milyen keretek között szeretnék ezt megtenni.
Az eljárásrendből pedig egyértelműen az rajzolódik ki, hogy az Európai Unió országai úgy határoztak, hogy egyhangú beleegyezés mellett szeretnének dönteni a bővítésről. És ezzel éltek is a tagállamok.
Így blokkoltak ők
Oka van annak, hogy a nyugat-balkáni bővítés még nem történt meg. Csak pár példát kiemelve:
- Albánia 2009 óta;
- Bosznia-Hercegovina 2016 óta;
- Montenegró 2008 óta;
- Észak-Macedónia 2005 óta;
- Szerbia 2009 óta állnak sorban, hogy az Európai
állnak sorban, hogy az Európai Unió tagjai lehessenek.
Ezen országokkal kapcsolatban mindig akadt tagállam, amely kifogásokkal állt elő.
Az egyik legjobb példa erre Albánia esete, amely 2009-ben jelentkezett, és 2014-ben kapott tagjelölti státust. Ez után csak 2020-ban lett megnyitva csatlakozási tárgyalás Albániával, mert a hollandok Franciaországgal és Dániával együtt mindkét ország számára blokkolták a tárgyalásokat.
De ez még nem minden, hisz 2020-ban Bulgária élt a vétójogával a tagjelöltekkel folyatott tárgyalásokon, hogy megakadályozza Észak-Macedónia jelölését.
A vád az volt, hogy a macedón nyelv valójában a bolgár nyelv, csak más megnevezéssel, és egyéb tisztázatlan kulturális ügyek is felmerültek. Korábban Görögország blokkolta hasonlóan kulturális indítékkal a Macedón Köztársaságot, aki emiatt alkotmányos nevét Észak-Macedóniára változtatta.
Ennek a bolgár kezdeményezésű hátráltatásnak esett áldozatul Albánia is, aki 2022-ig blokkolva maradt, csak tavaly történt meg a Kormányközi Konferencia a csatlakozásról tárgyalásokról.
Mit mond a magyar?
A magyar álláspontot egy rögtönzött triumvirátus, név szerint egy Gál–Trócsányi–Szijjártó hármas értő megfigyelésével értelmezhetjük. Szijjártó Péter a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy
érdekes módon ezeket a tagországokat, akik az elmúlt tizennyolc évben folyamatosan akasztgatták be itt-ott a botokat a küllők közé, senki nem vádolta oroszbarátsággal, Putyin-pártisággal, senki nem mondta, hogy a Kreml propagandistái, senki nem mondta, hogy a történelem rossz oldalára kerülnek. Tehát eddig volt joga és lehetősége a tagországoknak, hogy kifejezzék a saját álláspontjukat a bővítés ügyében még akkor is, ha ez éppen szembement a többségi akarattal.
Ezzel párhuzamban kiemelte, hogy az Európai Unió bővítése egy teljesítményalapú eljárás, amiben nincs helye gyorsítósávoknak, mert az a többi jelölttel szemben vállalhatatlan lenne.
A tárcavezető összegzésében Brüsszel jelenleg az érdem- és teljesítményalapú előrehaladások helyett egy politikai mederbe akarja terelni a bővítési politikát.
