– Ön az a magyar kormányból, aki Kijevbe is ellátogatott és rendszeres vendég Ukrajnában. Milyen ilyenkor a hangulat?
– Valóban jó párszor megfordultam Ukrajnában a háború kirobbanása óta, bár Kijevnél tovább nem merészkedtem. Összességében az ukrán–magyar kapcsolatok felemásak: a politikai viták mellett vannak, akik továbbra is nyitottságot mutatnak és keresik a párbeszédet. Pedig történelmileg sokáig nem volt komolyabb nézeteltérés a két ország között, sőt az elsők között ismertük el függetlenségüket, amit máig számon tartanak. Mondhatni, 2014-ig minden rendben volt, amennyire két gazdag történelmű, szomszédos közép-európai ország között ez elmondható. Ennek legfőbb oka, hogy a mindenkori ukrán kormány nagyvonalúan és korrekt módon bánt a kisebbségekkel. Ha pénzük nem is volt arra, hogy érdemben fejlesszék a kárpátaljai régiót, az ott élő magyarok mégiscsak biztonságban éltek. Ez változott meg 2014 után, mikor az alapvetően oroszok ellen hozott intézkedéseknek a magyarok is áldozatul estek. A jogfosztást viszont sem a kárpátaljai magyarok, sem Magyarország nem tűrte szótlanul.
A konfliktus odáig vezetett, hogy Kijevben egyesek már tényleg elhitték, Magyarország egyfajta biztonsági fenyegetést jelent Ukrajnára nézve.
Ebben a hangulatban nyilván kevés esély volt arra, hogy megértsük egymást. Viszont soha nem adtuk fel azt a meggyőződésünket, hogy a fennálló problémák kezelhetők.