„Kijevben egyesek tényleg elhitték, hogy Magyarország biztonsági fenyegetést jelent”

Magyar Levente a magyar kormány tagjai közül az, aki talán a legtöbbször járt Ukrajnában a háború kirobbanása óta, sőt Kijevbe is ellátogatott. Nem könnyű feladat ez a meglehetősen feszült viszony közepette. A külügyminiszter-helyettest arról kérdeztük, hogyan fogadták keleti szomszédunknál, milyen a magyar–ukrán viszony, és lát-e esélyt a rendezésre.

Fotó: Arpad Kurucz

– Volodimir Zelenszkij évértékelőjében arról beszélt, szeretne találkozni Orbán Viktorral. Van esély erre a közeljövőben?

– Hosszú ideje szó van arról, hogy legfelső szinten kellene rendezni a nyitott kérdéseket. A Volodimir Zelenszkij–Orbán Viktor-találkozó előkészítéseként azt a feltételt szabtuk, hogy az asztalon lévő vitás ügyek rendezésének módjáról előbb egyezzünk meg. Eddig még nem jutottunk el, ezért a találkozó most sem lenne időszerű, de dolgozunk rajta. Az ukránok most tettek néhány lépést, hogy orvosolják sérelmeinket.

– Különösen a háború kezdete után elég harcias volt az ukrán hangnem, utána viszont mintha letekerték volna kicsit a hangerőt. Mi változott?

– A harcias hangnem már korábban is megvolt, csak a háború hozott benne minőségi romlást. Ezt a felfokozott érzelmeknek tudtuk be, hiszen Ukrajna a háború első szakaszában nyilván egyfajta pánikban volt, az sem volt biztos, hogy állva tud-e maradni. Ezért az ukrán vezetők néhol kifejezetten durva kirohanásaira nem érkezett hasonlóan éles magyar reakció. Egyébként a Magyarországgal szembeni magabiztosabb ukrán hozzáállás már 2014 óta megfigyelhető. 

Ez annak tudható be, hogy hátuk mögött érzik szinte a teljes nyugati világ támogatását, ez pedig az önbizalmukat is megnövelte.

Sokan azt gondolhatták, hogy Magyarország előbb-utóbb úgyis egyedül marad Ukrajna kérdésében és nem lesz diplomáciai következménye, ha ütnek-vágnak minket. A kétoldalú kapcsolatokat viszont soha nem az határozta meg, egyesek mit kiabálnak át a határ túloldaláról.
– Ha lehámozzuk a kisebbségi kérdést, milyen a viszony az ukrán kollégákkal?

– Ha azt félretesszük, akkor szinte minden ukrán szereplővel kiváló az együttműködésünk. Különösen igaz ez a kárpátaljai vezetésre, amely megértette, hogy ha nem a vitás kérdéseket helyezzük a kommunikáció középpontjába, akkor sikeresek tudunk lenni. Ezt a közös munkát még a legrosszabb időszakok sem kezdték ki, a kárpátaljaiakkal való együttműködést el tudtuk szigetelni a fővárosok közötti konfliktustól. Ennek gyümölcse, hogy hamarosan új határátkelőhelyet nyitunk, vagy hogy Magyarország részese egy Ukrajnát a tengerrel összekötő, alternatív szállítási folyosó kialakításának, melynek egyik végpontja Kárpátalján, a másik pedig Olaszországban van.

– Kijev nemrégiben új kisebbségekkel kapcsolatos törvényt fogadott el. Miért nem bonthatunk még pezsgőt?

– Mert a kisebbségi jogok biztosítására mi nem gesztusként tekintünk, amiért hálásnak kell lennünk, hanem minimum elvárásként. Soha nem is keltettük annak az illúzióját, hogy a száz százaléknál kevesebbel beérnénk a kisebbségi jogok visszaállítása tekintetében. Mégis, a most elfogadott kijevi törvénycsomag több annál, mint amit az elmúlt években remélni mertem volna. Az aktuális politikai realitásokból kiindulva nem szabad alábecsülni a fejlemények jelentőségét, ha van is még tennivaló. Távolról sem arról van ugyanis szó, hogy ők tökéletesen felmérték volna a kárpátaljai magyarság igényeit, és maradéktalanul orvosolták volna a problémákat. Eközben nyilvánvaló az Ukrajna uniós csatlakozásáról, valamint a következő nagy pénzügyi csomagról szóló csúcs kényszerítette rá őket a döntésre. Tisztában voltak vele, hogy mindkét kérdésben ellenállásra számíthatnak Magyarország részéről, ezért próbáltak valamilyen pozitív lépést tenni. 

Az út mintegy kétharmadát ezzel a lépéssel meg is tették, már csak egyharmadot kell teljesíteni, és akkor a kétoldalú kapcsolatok méregfoga el van távolítva.

– Miért ér egy alig 150 ezres lélekszámú közösség ennyi harcot Kijevnek?

– Ez a millió forintos kérdés. Hiszen a 2014 előtti mindenkori ukrán vezetésnek egyáltalán nem volt fontos Kárpátalja. Nemhogy egy kelet-ukrajnai, de még egy átlagos kijevinek sem volt sok fogalma arról, milyen az élet Ukrajna e távoli szegletében. Megkockáztatom, ez a helyzet nem sokat változott. Viszont ma már olyan hamis képzetek élnek az emberekben, hogy Kárpátalján valamiféle magyar dominancia érvényesül. Pedig ez már akkor sem volt igaz, mikor a magyarság ereje teljében volt. A legutóbbi, 2001-es felmérés szerint 150-160 ezres volt a közösség, ami Kárpátalján is csak jó tízszázalékos arányt jelentett. 

Érthetetlen, hogy a több mint 45 milliós Ukrajna vezetése miért gondolta úgy, hogy az országosan marginális horderejű „magyarkérdés” rendezetlenül hagyása megér nekik egy hosszú politikai vitát Magyarországgal.

Ha nem azt feltételezem, hogy eleve a konfliktusban voltak érdekeltek, talán az történt, hogy mikor 2014 után elindultak az elsősorban oroszokat célzó kisebbségi jogszűkítés útján, maguk sem mérték fel, hogy ez magyar vonatkozásban milyen problémákhoz vezethet. Amikor pedig kiderült, úgy érezhették, arcvesztés nélkül nem tudnak a helyzetből kihátrálni. Utólag láthatják, ezért mekkora árat kellett fizetniük.

– Ukrajna uniós csatlakozása nem lenne a kárpátaljai magyarság érdeke is?

– A politika sokszor állítja olyan dilemmák elé a döntéshozókat, ahol nehéz lenne patikamérlegen összemérni egy-egy döntés következményeinek kedvező, illetve hátrányos következményeit. Magyar össznemzeti nézőpontból most mégis egyértelmű, hogy egyelőre nem áll érdekünkben Ukrajna további közelítése az Európai Unióhoz. A gyorsított tagjelöltség és tárgyaláskezdés után egy esetleges gyorsított csatlakozás biztosan több kárt okozna a magyarság szempontjából, mint amennyi hasznot hajtana. A kárpátaljai magyarokhoz, ahogyan egyébként szerte Ukrajnába, ha korlátozottan, de most is el tudjuk juttatni a segítséget. 

A csatlakozás ezen érdemben nem javítana, viszont Ukrajna minden nyomorúságát a nyakunkba kellene venni.

– Viszont az uniós csúcson végül mégsem álltunk az uniós csatlakozásról szóló tárgyalások megkezdésének útjába. 

– Elegáns megoldás született, ami jelzi, hogy nem értünk egyet a döntéssel, viszont – ahogy a szankciók esetében is – ér nekünk annyit az Európai Unió egysége, hogy ne gáncsoljuk az egyértelmű többségi akaratot. Az Ukrajnának szánt pénzügyi keret azért esik más megítélés alá, mert annak révén Magyarország közvetlen pénzügyi érdekei forognak kockán, hiszen az unió összekapcsolta Ukrajna megsegítését a saját költségvetésével, miközben utóbbiból komoly összegekkel tartozik nekünk.

– Ukrajnai háború, energetikai válság, gazdasági válság Európában – komoly kihívásokat hozott 2023. Túl vagyunk a nehezén?

– A szomszédunkban nyugati támogatással dúl háború a világ egyik legjobban felszerelt hadseregével szemben, lassan két éve. Bármilyen szörnyű ezt kimondani, mára talán valamelyest meg is szoktuk ezt az abszurditást vagy legalábbis megtanultunk vele együtt élni. Ez viszont mit sem változtat azon, hogy a háború továbbra is bármikor kiszélesedhet. Ráadásul nem minden szereplőről feltételezhető a racionális magatartás. Egyre többen lesznek olyanok, akik elég elkeseredettek, és túl kevés a vesztenivalójuk van ahhoz, hogy akár az egész világot belerángassák a konfliktusba. Szóval senki – köztük Magyarország sem – aludhat nyugodtan, amíg ennek a háborúnak nincs vége. Hogy meddig tarthatnak a harcok? 

Nem látom adottnak a feltételeit annak, hogy még egyszer annyi ideig húzódjon a háború, mint amennyi már mögöttünk van belőle. 

A meggyötört ukrán társadalom a kimerültség olyan fokán áll, amit nem lehet bármeddig fenntartani. A beígért harci sikerek híján előbb-utóbb korábban elképzelhetetlen politikai megoldások is az asztalra kerülhetnek. Ezt hamarabb el tudom képzelni, mint az oroszok sokszor vizionált kifulladását. A legrosszabb béke is jobb, mint a háború, ennek jegyében kívánom Ukrajna népének és mindannyiunknak, hogy mihamarabb beköszöntsön a várva várt fegyvernyugvás.

Borítókép: Magyar Levente külügyminiszter-helyettes (Fotó: Kurucz Árpád)