– Rendszeresen ír a gazdaságról, mit gondol, mi a baj az amerikai gazdasággal?
– Hogy mi a baj? Nos, volt egy vicc az Osztrák–Magyar Monarchiában: a helyzet reménytelen, de nem komoly. Az Egyesült Államok problémája nem teljesen reménytelen, de nagyon súlyos, viszont nem sürgős. Az az oka, hogy a világ nem tud meglenni az Egyesült Államok nélkül, és senki, különösen Kína nem akarja megzavarni az amerikai gazdaságot. Az Egyesült Államok a „fogyasztói szoftver” terén elért ügyességére épített, és hatalmas vagyonokat teremtett, több tíz trillió dolláros tőzsdei kapitalizációt. Ezt a vagyont pedig a világ többi része számára értékesítette. Ez az elmúlt harminc évben felhalmozódó kereskedelmi deficitünket finanszírozta körülbelül ugyanekkora összegben. Hosszú távon ez nem fenntartható. Nem lehet folytatni a növekvő adósság fenntartását, támogatásokat nyújtani anélkül, hogy azt a termelés vagy a külföldi eszközök eladása révén finanszíroznánk. Figyelemre méltó, hogy az elmúlt tíz évben az amerikai kereskedelmi deficit java részét részvények eladásával finanszíroztuk, nem pedig államkötvényekkel.
– Mi következhet ezután?
– Valamikor majd, azt hiszem, nagyon csúnya visszaesés következhet be a piacon, és csökkenhet az amerikai eszközök iránti érdeklődés, ami jelentős dollárgyengülést, nehézségeket okozna a deficit finanszírozásában, magasabb inflációt és így tovább. De egyelőre az amerikai gazdaság továbbra is a világkereslet legfontosabb forrása. Kína évekig a termelésének a jelentős részét az Egyesült Államokba exportálta. Most már nem így van. Kína többet exportál a globális délre, mint ami az összes ipari országnak együttesen jut. De Kína globális déli exportjának nagyon nagy része Vietnámba, Mexikóba, Brazíliába, Indiába stb. kerül, és nagymértékben függ az Egyesült Államokba jutó exportjától. Tehát az amerikai fogyasztó még mindig keresletet biztosít olyan módon, ahogyan a globális dél nem tud. A globális délnek nincs megfelelő infrastruktúrája, oktatása, adminisztrációja ahhoz, hogy felszívja Kína exportját, sőt egymás exportját, így még mindig függnek az Egyesült Államokba irányuló exporttól. Ezt a játékot pedig mindenki szeretné fenntartani. Azt hiszem, egy ideig folytatódni is fog. Nem gondolom, hogy az Egyesült Államok helyzete sürgős beavatkozást igényelne. Sokkal magasabb inflációnk van, mint amit a kormány bejelent. Az infláció valószínűleg körülbelül tíz százalék, nem pedig a kormány által bejelentett három százalék. Ez sok nehézséget és elégedetlenséget okozott már eddig. Elhanyagoltuk például az oktatási rendszerünket. Nem találunk szakképzett munkaerőt. Az iskoláink nem oktatják az embereket alapvető matematikára. Világviszonylatban a tesztjeink eredményei szörnyűek.
Mély kulturális változásra lenne szükség ahhoz, hogy visszatérjünk a high-tech gyártási tevékenységhez. Nem látom, hogy készen állnánk egy ilyen változásra. Egy csúnya sokk szükséges ehhez.
Tehát azt hiszem, az amerikai gazdaság egy lassú romlási fázisban van. Ezt látjuk az inflációban, a népi elégedetlenségben, a nagyon rossz infrastruktúrában és a romló városokban. De senki nem akar válságot. Senki nem akarja, hogy a helyzet kiéleződjön. Tehát, ahogy mondtam, a helyzet reménytelen, de nem komoly, legalábbis középtávon.
– Személy szerint mi a véleménye arról, ahogyan az Egyesült Államok kezeli a konfliktusokat a világban? Oroszország, a Közel-Kelet és Ázsia, Kína kapcsán mire kell felkészülni?
– Ami Oroszországot, a Közel-Keletet, Ázsiát és Kínát illeti, az amerikai külpolitikai elitben van egy elem, amely a régió felosztására törekszik. Ez visszanyúlik Zbigniew Brzezinskire, aki Jimmy Carter nemzetbiztonsági főtanácsadója volt 1977–1981 között. És Washingtonban még mindig van egy csoport, amely nagyon szeretne rendszerváltást Oroszországban. Victoria Nuland, aki nemrég még a külügyminisztérium harmadik embereként dolgozott, nyíltan képviselte ezt a nézetet. Victoria Nuland szendvicseket osztogatott a 2014-es Majdan-forradalom során, és nagyon aktívan részt vett annak a megszervezésében. Tehát hiszek benne, hogy az amerikai döntéshozók egy része Oroszországot provokálta a háborúra Ukrajnával, mert azt hitték, hogy a gazdasági szankciók összeroppantják az orosz gazdaságot, és megszüntetik Putyin rezsimjét. Ez természetesen hiba volt: amit vártak, nem történt meg. Szóval nagy butaság volt. De emlékeznünk kell arra, hogy Putyin körülbelül 2000 körül felkínálta Oroszország integrációját a NATO-ba. A hidegháború végét követően a helyes lépés az lett volna, hogy Oroszországot bölcs módon bevonjuk a nyugat-európai biztonsági struktúrába. Akár a NATO volt a megfelelő formátum, akár nem, ezen lehet vitatkozni. Azt hiszem tehát, az orosz–ukrán háború szükségtelen volt, és Oroszország bizonyára nem lehetett volna szövetséges, de legalább semleges lehetett volna, aki nem ellenséges velünk. Mi pedig Oroszországot egy ellenséges helyzetbe kergettük. Ezt mondta Robert F. Kennedy Jr. is, amikor bejelentette, hogy Trumpot támogatja az elnökválasztáson, mondván, hogy ez az egyik fő indok, amiért Trumpot támogatja. Mivel az Oroszországgal való bánásmódunk rendkívül veszélyes volt, és akár nukleáris háborút is jelenthet. Nagyon rosszul teljesítettünk.
– Mit mondana Kínával kapcsolatban?
– Kína nagyon kemény dió számunkra, mert nem számítottunk a gazdasági növekedésére. Nem számítottunk arra, hogy Kína a kulcsfontosságú technológiák élén lesz, pedig ott van. A Trump-adminisztráció alatt elkezdtük megakadályozni Kína előrehaladását azzal, hogy megtiltottuk bizonyos technológiák értékesítését, különösen a félvezetőkre és a félvezető-berendezésekre vonatkozóan. Ez bizonyosan nagy költségeket rótt Kínára, talán lelassította a dolgokat. De végső soron ellentétes hatású lehetett, mert arra kényszeríthette őket, hogy egy párhuzamos iparágat fejlesszenek ki, amely versenyezni fog velünk, és valószínűleg olcsóbb lesz. Tehát azt hiszem, hosszú távon ez a furkósbot visszaütött. Azt hiszem, az Egyesült Államoknak az a helyes, hogy összpontosítson a piaci dominancia fenntartására a kulcsfontosságú technológiai szektorokban.
Sokan világszerte azt képzelik, hogy Kína katonailag ki akarja hívni az Egyesült Államokat. Én ezt nem látom. Kína soha nem telepített nagy számú katonát a közvetlen peremén kívül. Kína hadereje nagyrészt védelmi profilú. Nagy összeget költenek rakétákra, repülőgépekre és tengeralattjárókra partvédelmi célokra, de szinte semmit nem költenek expedíciós képességekre. Tehát nem gondolom, hogy globális katonai konfrontáció lesz Kínával, de fennáll a kockázat, hogy ha Kína ellenőrzi a kulcsfontosságú iparágakat, ahogyan már irányítják a telekommunikációs infrastruktúrát, a napenergia-panelek, a szélturbinák, az elektromos járművek piacát, akkor ez Kínát előnyhöz juttatja bizonyos dolgokban. Amit soha nem tudunk leküzdeni, és ezzel másodrendű ipari hatalommá válunk, ahogyan Nagy-Britannia harmadrendű ipari hatalommá vált. Ez alacsonyabb megélhetési színvonalat jelentene az amerikaiaknak, és borongós kilátásokat. Tehát határozottan úgy gondolom, hogy versenyezni kell Kínával. Próbálni elérni a kulcsfontosságú technológiák terén a magaslatot.
– Milyen külpolitikát vár Donald Trump és milyet Kamala Harris győzelme esetén? Harris egyelőre viszonylag keveset beszélt erről.
– Kamala Harris egy rövid megjelenésén kívül a müncheni biztonsági konferencián tavaly semmit sem tett a külpolitikában a karrierje során. Tehát nem tudjuk, mit fog tenni, mert szinte semmit nem tud a témáról. Ezért egy viszonylag jó tipp, hogy folytatódni fog Biden külpolitikája, amely eddig nagyon hatástalan volt, és véleményem szerint kontraproduktív. Tehát az alapértelmezett tipp, ha nincs más információnk, az a „több ugyanaz”. Kamala Harris körül nincs külpolitikai csapat.
Donald Trump az útját magától alakítja. Az ösztöne azt súgja, hogy Amerika esetében az első lépés „nem beavatkozni”, valamint az amerikai érdekekkel való törődés és a külföldi kötelezettségek korlátozása. Természetesen figyelembe veszi Orbán Viktor miniszterelnök tanácsait. Nagyon tisztelem Orbán Viktor miniszterelnököt. Mindaz, amit hallottam tőle a globális politikáról, rendkívül észszerűnek tűnik számomra. Jónak tartom, hogy kapcsolatban áll sok eltérő spektrumú csoporttal, Kínától és Oroszországtól kezdve természetesen a nyugat-európaiakkal és az Egyesült Államokkal is. Az első adminisztráció alatt Trumpnak nem volt konzisztens külpolitikája.
J. D. Vance sokkal kifejezőbben beszélt egy interjúban a napokban. Szeretem Vance szenátort. Jó választásnak tartom alelnöknek. Gyakorlatilag azt mondta, hogy két eleme van az ukrán béketervezetnek. Az egyik, hogy mindenki álljon meg ott, ahol van, és őrizze meg a területét, ami azt jelenti, hogy Oroszország jelentős mennyiségű ukrán területet megtarthat. A második pedig, hogy Ukrajna semleges, nem csatlakozik a NATO-hoz. Ez bizonyosan észszerű alapot jelenthet a tárgyalásokhoz Oroszországgal. A tűzszünet egy jó módja annak, hogy elkezdjük majd a tárgyalást. Tehát azt hiszem, hogy van ok a hitre, hogy megoldás lehet Ukrajnának az, ha Trump jön.
A Biden-adminisztráció megközelítésével az a probléma, hogy egyszerűen nem működött. A szankciók nem működtek. Az Egyesült Államok fizikailag nem tud elegendő lőszert, légvédelmi rakétát és egyebet előállítani, hogy Ukrajnának a sikeres küzdelemhez szükséges eszközöket biztosítsa. Tehát egy alacsony intenzitású elnyújtott háború zajlik, és Oroszország fokozatosan megnyeri ezt a háborút. Tehát úgy gondolom, hogy Biden csapata, ha egy régi amerikai kifejezést használhatok, sarokba szorította magát. És most azt próbálják kitalálni, hogy mit tegyenek a következő lépésben. Mert valóban nem tudják, mit fognak tenni. Azt tudják, hogy jelenleg hazudnak a helyzetről, és úgy tesznek, mintha lenne választásuk, pedig nincs. Azért, mert hibákat követtek el, és nem tudják, hogyan javítsák ki őket.
Borítókép: David Goldman, a kaliforniai Claremont Intézet munkatársa (Forrás: Magyar Külügyi Intézet)
