– Különböző beosztásokban tevékenykedett a biztonsági szférában eddig pályája során, rendkívül hosszú a sor. Melyik beosztás milyen hatással volt az életére, mit adtak hozzá a mai énjéhez?
– Néhány szót szólnék arról, hogy mi volt az az életfilozófia, ami a szakmai pályámmal kapcsolatos döntéseket szülte. Ez lenne az a bizonyos első kérdés, amit saját magamnak kell feltennem ahhoz, hogy utána meg tudjam válaszolni az ön által feltett másodikat. A hadseregben igen hamar, már a sorkatonai szolgálatom első évében megtanultam azt, hogy ma vagy, holnap nem vagy. Az élet nemcsak hogy véges, hanem bármikor, előzetes bejelentés nélkül véget is érhet. Ezért mindennél fontosabb tartalmat, de főleg értelmet adni minden egyes percnek. A hozzáállásom a karrierépítéshez is ennek megfelelően alakult. Egy épeszű egyenruhás bürokrata először tizedes akar lenni, aztán százados, aztán ezredes. A cél, hogy mindig egy dróttal feljebb kuporogjon a szervezeti abakuszon a fagolyók között. A modern világ a szakbarbároké, ebből kifolyólag az előrehaladás a szamárlétrán egy egyre inkább beszűkülő habzsákon keresztül folyik. Amíg a fogazott habzsák végén kibújik a tábornok, akinek megadatik, hogy újra generalista lehet, addig eltelik egy fél évszázad az ember életéből.
Engem ez sohasem vonzott, és inkább horizontálisan igyekeztem mozogni a biztonsági establishmenten belül. A célom sohasem az volt, hogy előrehaladjak a rangokban, hanem az, hogy érdekes dolgokat csinálhassak. Azt hiszem, hogy ez sikerült, és ez az utóbbi 36 év egy normális embernek 150 év munkaviszonynak felel meg. Az ár, amit ezért a szervezeti nomád életért fizetnem kellett, a felületesség nem alaptalan vádja.
Hogy mit tanultam a különböző beosztásaimban? Harckocsizóként az elit 7. dandárban elsősorban rendet és fegyelmet tanultam. Parancsot teljesíteni, parancsot adni. Őszintén szembenézni a saját mulasztásaimmal. A katonai hírszerzésnél, ahol katonadiplomáciai feladatokat töltöttem be, a kultúrák közötti kommunikáció volt a nagy lecke. Korán megtanultam, hogy mekkora tévedés a multikulti dogma, miszerint végső soron mindannyian ugyanazt akarjuk, ugyanazt szeretnénk, ugyanaz motivál minket, ugyanolyan emberek vagyunk. Megtapasztaltam, hogy ez mennyire nincs így, és hogy a legalapvetőbb fizikai mennyiségeket, mint az idő meg a tér vagy a morális mennyiségeket, mint a jó és a rossz, teljesen más rőffel mérik a különböző kultúrákban. Amikor ugyanazon a napon egy norvéggal, egy nepálival, egy ghánai katonával és egy Fidzsi-szigetekről érkezettel tárgyalsz, látszólag objektív katonai dolgokról, akkor megérted, hogy itt különböző világok embereiről van szó.
Ja, és Libanonról lévén szó, a maga négy felekezetével, azt is hamar megtanultam, hogy a kultúrák nem egyenrangúak. Még akkor is, ha ezt politikailag nem korrekt kimondani. Nem, egy halálkultusz, amelyik a saját gyerekeit is képes feláldozni a vallási fanatizmusa oltárán, nem egyenrangú egy zsidó–keresztény értékeket valló, humanista nyugati kultúrával. Krízistárgyalóként megtanultam odafigyelni arra, amit a másik fél mond, még akkor is, ha a kommunikáció egy bezárt ajtó mögül vagy egy telefonvonalon keresztül zajlik le. És igen, az első „tárgyalópartneremet” elvesztettem. A fiatal hölgy leugrott a tizedikről a szemünk láttára.
Mesterlövészként az ember megtanulja az operatív tervezés, az álcázás és a taktikai mozgás művészetét. Továbbá megtanulja elviselni az egyedüllétet és a félelem leküzdését a feladat magányosságában. Egy lövészraj katonáit vagy a rendőrségi „különlegeseket” köti és hajtja a társasági nyomás. Ezzel szemben egy magányos mesterlövésznek vagy egy mesterlövész párnak akkor is cselekednie kell, ha senki sem látja őket, pedig akár meg is ágyazhatnának maguknak. Laikusnak talán furcsán fog hangzani, de ebben a mesterlövész dologban a lövész a legkevésbé fontos dolog. Ugyanez volt a tapasztalatom később rendőrtisztként, amikor az északi régió hegyimentőinek és búvárainak voltam a parancsnoka. Ami heroikusnak tűnik, az talán heroikus, de valójában inkább fizikai és technikai kihívás.
Lerappellezni egy száz méternél mélyebb kürtőbarlangba vagy levinni egy robotot harminc méternél mélyebbre a Genezáreti-tóba komoly technikai tudást igényel. Vizes barlangból menteni még inkább. De a valódi nehézséget ezekben az esetekben az „ügyfél” megtalálása jelentette. Márpedig sokszor olyan ügyfelekről volt szó, akik öngyilkosságot tervezve mindent megtettek, hogy ne lehessen őket megtalálni. De mentettünk régi, feltérképezetlen szír aknamezőkről is, miközben a bozót égett, és a tűzoltó-repülőgép vérvörös égéskorlátozó anyaggal borított be minket és a terepet, hogy az aknák be ne robbanjanak a hőségtől. Nyomoztam eltűnt katonák után is, már öreg tartalékosként, és egy ilyen nyomozás során néha cifra dolgok derülnek ki. Az ember vakarhatja a fejét, hogy ezt hogyan mondja el az eltűnt családjának. Valószínűleg sokakat meg fog lepni, ha azt mondom, hogy ezek a különböző irányból hozott tapasztalatok éppen a természetőri munkában állnak össze. Ez a munkakör kicsit másképp néz ki Izraelben, mint a Pilisi Parkerdőben, de erről talán majd máskor.
– Pályája melyik szakaszát tartja a legmeghatározóbbnak? Testközelből tapasztalhatta meg a fegyveres összecsapások minden velejáróját. Hogyan formálta a gondolkodásmódját és az életfelfogását mindez?
– Dr. Samuel Johnson mondta, hogy semmi sem tisztítja meg jobban az ember gondolkodását, mint egy halálos ítélet. Kevés olyan konkrét, azonnali dolog van a világon, mint egy lövedék fütyülése a füled mellett vagy a repeszek lágy susogása a homokon. És kevés olyan kézzelfogható dolog van, mint egy maréknyi emberi vastagbél, amit megpróbálsz visszagyömöszölni a hasüregbe. A háború, és nemcsak a háború, hanem az emberi konfliktus teljes szférája a gyakorlati problémamegoldás világa. Általában nincsenek jó és erkölcsös megoldások. Csak rosszak vannak és még rosszabbak, erkölcstelenek és még erkölcstelenebbek.
A teher, amit a hátunkra veszünk, nemcsak fizikai, hanem morális teher is. A legvisszataszítóbb számomra az, amikor valakinek azért tiszta a keze meg a lelkiismerete, mert sohasem használta őket. Az impotencia nem emeli fel az eunuchot a morális magaslesre, ahonnan aztán elítélheti mások paráználkodását.
Ez a példabeszédbeli eunuch leggyakrabban a modern értelmiségi képében jelenik meg. Minél életidegenebb, annál markánsabb véleménye van a valós világ dolgairól. Nem annyira arról, ami van, hanem inkább arról, aminek lennie kéne. Egy olyan világban, amit ő rendezne be. Az sem véletlen, hogy annyi terroristasimogató volt és van a modern értelmiség soraiban. A terroristákban saját maguk avatárját látják, olyan embereket, akik meg merik valósítani azt, amiről ők csak álmodozni mernek. De ez korántsem egy modern jelenség. Hogyan is mondta a robotkurtizánokról álmodozó francia szimbolista, Villiers de l’Isle Adam? „Ami pedig az életet illeti, majd a szolgáink elvégzik helyettünk.” Na, én ezeket az elméleti forradalmárokat, bölcsészből gyorstalpalón átképzett haditudorokat, geopolitikusnak álcázott moralistákat igen nehezen tudom elviselni.
– A Közel-Kelet mindig is egy puskaporos hordó volt, az utóbbi években azonban különösen veszélyes lett a világ arrafelé. Milyen az élet egy tartalékos katona számára Izraelben?
– Hosszú éveken át a sereg még csak felénk se nézett. Én magam is csak azért kerültem újra seregközelbe, mert amikor néhány évvel ezelőtt leköltöztünk egy sivatagi kibucba, közel a Vörös-tengerhez, valaki meghívott, hogy csatlakozzak a régióban készenlétben álló, kizárólag tartalékosokból álló terrorelhárító alakulathoz. Visszatekintve a mostani valóságból, náluk sem voltak rózsásak a dolgok, de fényévekkel voltak a többi tartalékos alakulat előtt. Az igazság az, hogy a Fukuyama-féle dajkamesére még Izraelben is ráharaptunk, és le is nyeltük, horoggal és az úszóval együtt.
Ez az önámítás, a görcsös kapaszkodás a normalitás és a kanti béke illúziójába volt a valódi oka az október 7-i gyalázatnak. Azóta persze minden megváltozott. Sokan vannak, akik azóta sem szereltek le, és még többen vannak, köztük jómagam is, akik hosszú hónapokat szolgáltunk a különböző hadszíntereken. A legnehezebb persze azoknak, akiknek kisgyerekeik vannak – márpedig nálunk a legtöbb családban van legalább három –, és azoknak, akik önálló vállalkozók.
Nem könnyű a nőknek, akik hosszú tartalékos szolgálatra önkénteskedtek, és kiskorú gyermekeket hagytak otthon az apjukra vagy a nagyszülőkre. Nem könnyű a tartalékos század- és zászlóaljparancsnokoknak sem, akiknek a katonai feladatokon kívül a katonáik családi és anyagi problémáival is foglalkozniuk kell. De vannak a tartalékos szolgálatnak előnyei is. Például az, hogy tartalékosként nem félsz egy tábornok, vagy akár a vezérkari főnök szemébe mondani, ha úgy gondolod, hogy hibáztak. Ez egy fontos ellensúlya a hivatásosok szervilitásának és konformizmusának. Tartalékosként, ha valamit meg akarsz tenni, akkor igen kevéssé érdekel a szervezeti bürokrácia. Ha állásokat kell kiépíteni, akkor a zászlóaljban biztos lesz egy vállalkozó, akinek buldózerei, traktorai vannak, és néhány óra alatt az alakulat rendelkezésére állnak. Ha hiányzik valamilyen felszerelés, akkor adományokért folyamodnak, és a fiúk közül valaki átugrik az eltáv alatt az USA-ba, és hazahozza a hőtávcsöveket vagy a mikrodrónokat. Kreatív káosz.
– Családfőként nem csak a hazáját, hanem a családját is mindenáron meg kell védenie. Hogyan tud helytállni egy édesapa ezekben a nehéz években, hogy mindkét területen jelen legyen?
– Ezek nem könnyű dilemmák, és igen könnyű trilemmát csinálni belőlük, ha a családhoz és a tartalékos szolgálathoz hozzácsapjuk még a munkahelyet is. Velem is előfordult, hogy egy esti munkahelyi értekezleten mindannyian katonai egyenruhában jelentünk meg, és az is, hogy úton Gázából a Golán felé megálltam néhány percre otthon, bepakoltam a mosogatógépbe az edényeket, és mentem tovább. Ami némiképp könnyít a dolgon, hogy egy kis országról van szó, nincsenek nagy távolságok, és ha éppen van három szabad órád, akkor elugorhatsz a szülői értekezletre. Az árnyoldala ennek az, hogy a harcok nem több száz, hanem néhány tucat kilométerre folynak a gyerekeid szobáitól.
– A közösségi médiában is aktív, ahol egyszer-egyszer betekintést nyerhetünk a mindennapjaiba. Egy fotó nagyon megragadt bennem, egy automata fegyver volt önnél, miközben a gyerekei egy tóban mártóztak meg. Ez a kép talán igazán leírja az ottani élethelyzetet?
– Azt a képet azért publikáltam, mert szerintem remekül megragadta a pillanat szellemét. Rövid idővel október 7. után készült, és igen sokan nem mertek kimozdulni a városaikból. Én úgy gondoltam, hogy a gyerekek számára mindennél fontosabb fenntartani a normalitást, és elugrottunk egy rezervátumba a Holt-tenger partjára. Mindez egyáltalán nem jellemző a mostani élethelyzetre. Már hosszú hónapok óta, ha valaki nem a frontok közelében csavarog, akkor gyakorlatilag semmit sem érzékel a háborúból. Ha valaki Tel-Avivban vagy Jeruzsálemben turistáskodik, könnyen elhiheti, hogy mindaz, ami történt, csak egy rossz álom volt, és az élet a szokványos medrében hömpölyög tovább.
– Talán a tapasztalat a legfontosabb egy katona életében. Ez is az oka annak, hogy az ukrajnai és a közel-keleti háborúban is rendre igaza volt abban, mi, hogyan fog történni?
– A személyes tapasztalat nem minden. A könyvek legalább annyira fontosak, mint mások személyes tapasztalatainak tárháza. Az elméletek is fontosak, mert ugye már a zseniális humorista, Karl Marx is megmondta, hogy „semmi sem praktikusabb egy jó elméletnél”. Igen fontos az is, hogy képesek legyünk a számok nyelvén is párbeszédet folytatni a háború jelenségével. És itt nem arra gondolok, hogy idézünk egy külföldi szaklapból kiollózott grafikont, hanem arra, hogy képesek legyünk a szakvéleményünket önálló kvantitatív kutatással alátámasztani – nemcsak egy disszertáció, hanem egy gyors elemzés keretében is. Magánvéleménye mindenkinek van, a kérdés az, hogy elemzőként mit tudunk nyújtani a magánvéleményünkön kívül. A személyes tapasztalat fontosságát inkább abban látom, hogy képessé teszi az elemzőt arra, hogy megítélje, egy adott leírás, magyarázat vagy forgatókönyv életszerű-e vagy sem.
Másokhoz hasonlóan én is rengeteget tévedtem a két háborút illető részletkérdésekben. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy azok közé tartozom, akik az első pillanattól a fősodornál jobban ráéreztek a két háború dinamikájára. Ez a különbség az „eretnekek” és a „mértékadók” között különösen az ukrán háború kontextusában mutatkozott meg. Én úgy gondolom, hogy az úgynevezett „mértékadók” rendszerszintű hátránya a szakma szociológiájából fakad. Azok számára, akik az egyetemi világban keresik a kenyerüket, rendkívül veszélyes dolog a konszenzuson kívül kerülni.
A tévedés bocsánatos bűn, különösen ha a szakma kollektív tévedéséről van szó. Ami megbocsáthatatlan, az az, ha igazad volt ott, ahol a szakma konszenzusa tévedett. A másik gyengesége az elemzői szakmának abból fakadt, hogy az ukrán háború nagyon hamar a Nyugat hideg polgárháborújának forró hadszínterévé vált. Sokan úgy tekintettek az ukránokra meg az oroszokra, mint a saját belpolitikai sakkjátszmájuk avatárjaira, és ehhez igazították a szakvéleményüket. Sajnálatos módon ezek az elemzői szakma két törésvonala – a szociológiai és a politikai – sok esetben egymáson feküdtek, tovább mélyítve az árkot. Visszatérve a kérdésre: nyilvánvaló, hogy nekem is van egy világnézetem, amit igen kevéssé rejtek véka alá. Ami viszont a céh szociológiáját illeti, ezektől a nyomásgyakorlásoktól én mentes vagyok, és igen kevéssé érdekel, hogy mit gondol rólam a nagybetűvel írt Szakma.
– Több könyvet is írt eddig, hiszen bőven van mit papírra vetni. A legjelentősebb a Verekedő hegyek között című szerzemény, amely 77 jó tanácsot tartalmaz a világrendszerváltáshoz. Miből merített alapanyagot ehhez?
– Egyszerűen leírtam, amit gondolok egy sor olyan kérdésről, amely a nemzetközi kapcsolatok, a geopolitika és a biztonságpolitika körül forog. Én úgy gondolom, hogy a nyugati világban, de különösen Európában a kutatás és a kutatásból táplálkozó média és politikai döntéshozatal egy kétségbeejtően hibás térkép alapján próbál tájékozódni a világrendváltás korában. Kétféle változást ismerünk: az elsőfokú változás egy adott rendszeren belül történik, míg a másodfokú változás során a rendszer maga alakul át. Lehetséges, hogy a liberális internacionalizmus térképe hasznosnak bizonyult a tájékozódásban a 2000-es évek elején. Azóta azonban eltelt negyed évszázad, és most abban a helyzetben vagyunk, mintha valaki 1964-ben az 1939-es világrend normái és elvei szerint próbálna cselekedni. A „változások őrei” éveket pazaroltak el a 2022-es orosz támadás után azzal, hogy megpróbálták ráerőszakolni a jelen valóságát a múlt kaptafájára.
Ez az intellektuális gumiemberkedés engem arra emlékeztetett, amikor egy navigációs gyakorlat során a katona eltéved, de kilométereken át gyalogolva azt magyarázza magának, hogy az a patak, meg az a bizonyos domb pont ott van, ahol az útvonaltervben szerepel.
Ilyenkor egyetlen dolgot tehetünk: visszamegyünk arra a pontra, amelynek a helyét még sikerült pontosan meghatározni, és onnan kezdjük elölről az egészet. A „változások őrei” először bebeszélték maguknak, hogy az ukrán háború egy anomália, és rövidesen minden visszatér a régi, Fukuyama-féle kerékvágásba. Aztán Trump elnök visszatért, és meglepően ugyanazt a könyörtelen, de észszerű realista gondolkodásmódot képviseli, mint Putyin. A „változások őreinek” persze ez sem volt elég, és az eltévedt katonához hasonlóan tovább baktatnak egy helytelen irányba. Nos, én ehhez a navigációs gyakorlathoz szerettem volna egy új térképet kínálni. Ez lenne a Verekedő hegyek között a maga 77 tanácsával a világrendszerváltáshoz.
– Miközben ez a könyv készült, megtörtént a Hamász terrortámadása Izrael ellen. Milyen tanulságokat vonna le abból az időszakból? Milyen volt átélni testközelből a támadást követő órákat, napokat, heteket?
– Számtalan tanulságot lehet levonni ebből a borzalmas, kudarcokkal terhelt időszakból, és azért is fontos ezekről beszélni, hogy lehetővé tegyük a közmondásbeli „okos ember” számára, hogy más kárán tanuljon. Izrael elkövetett egy egész sor biztonságpolitikai műhibát, és ennek az árát vérrel fizettük meg. Az első és legfontosabb tanulság: a hírszerzés korlátai. A hírszerzés mindig képes lesz taktikai szintű bravúrokra – lásd csipogók –, de stratégiai szinten csak azt képes látni, amit a döntéshozók és a közvélemény látni akar. Ha egy nemzet és annak vezetői görcsösen kapaszkodnak a normalitás illúziójába, akkor jaj a tényeknek, és jaj azoknak, akik tényekkel merik zaklatni őket.
A második tanulság: a lélektani tényezők túlbecsülése. Ez a tanulság megkérdőjelezi a napóleoni diktumot, miszerint „a háborúban a lélektani tényező három az egyhez arányban van a fizikaival szemben”. A modern hadviselésben az elrettentés és a hírszerzési figyelmeztetés kérdései alapvetően lélektani tényezőkre vezethetők vissza. Az elrettentés lényege, hogy az ellenség féljen a következményektől.
A hírszerzés célja, hogy a saját oldalunk időben felismerje az ellenség szándékait. De mivel ezek szubjektív kategóriák, nem tartoznak az egzakt tudományokhoz. Ezért a stratégiai tervezésünknek az ellenség képességein kell alapulnia, nem pedig azokon az elképzelt szándékokon, amelyeket mi tulajdonítunk neki. Másképpen fogalmazva: „Az ellenség fejébe nem tudunk belelátni, a fegyverraktáraiba talán igen.”
A harmadik tanulság, hogy csak magadra számíthatsz, ez igaz az egyén szintjén, és igaz állami szinten is. A legdrágább hadsereg a világon egy ellenséges megszálló hadsereg.
A szövetségeseid önzetlen segítsége pedig az elképzelhető legdrágább alamizsna. Ez azt jelenti, hogy ha egy állam túl akar élni, akkor soha nem számíthat senki másra, csak önmagára. Ebből pedig az következik, hogy állandó készenlétben kell állnia. A negyedik tanulság: az állam nem mindig működőképes egy krízishelyzetben. A nemzetvédelem tervezésének számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy az állam egy adott pillanatban működésképtelenné válhat, és a funkcióit a társadalomnak kell átvennie. Az ukrán háború példája bizonyítja, hogy ez minden előzetes felkészülés nélkül is lehetséges – de milyen áron? Hány ukrán területvédelmis életébe került egy orosz tank kiiktatása?
Azok, akik minderre csak legyintenek, és válaszul a NATO „bicepsz-statisztikáit” olvassák ránk ezredik alkalommal, nem tesznek jó szolgálatot sem Magyarországnak, sem az Észak-Atlanti Szövetségnek. Egy szövetség ereje ugyanis a tagállamok erejében és ellenállóképességében rejlik. Arról nem is beszélve, hogy a szövetségnek minden korábbinál nagyobb szüksége lesz jól felkészült tagállamokra – és arra az elavult képességükre, hogy a polgáraik áldozatkészségére apelláljanak. Hogy miért? Mert még mindig nagyon sokan vannak, akik hajlandók meghalni a hazájukért, de senki sem fog fegyvert fogni vízszintesen négy betűért.
– A mai naptól kezdve a Magyar Nemzet főmunkatársa. Milyen érzésekkel tölti el ez?
– Visszatekintve az időben, több mint négy évtizednyi távolságba, egy kisdiákot látok az aradi napilap szerkesztőségében, amint egy ősrégi Underwood írógépen pötyögteti le élete első publicisztikáját. Aztán kivándorlásba, háborúkba zuhantak az évek, közel fél évszázad telt el, és egy nagy vargabetűt leírva, de visszatértem azokba a berkekbe, ahonnan elindultam. 1983 őszén sem én, sem akkori mestereim nem gondolták volna, hogy 2025-ben az a megtiszteltetés ér majd, hogy Magyarország talán legpatinásabb nevű médiaorgánumának lehetek a főmunkatársa. Nagyon hálás vagyok a felkérésért, és köszönöm a belém vetett bizalmat.
Borítókép: Robert C. Castel, a Magyar Nemzet főmunkatársa és az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője (Fotó: Robert C. Castel)
