Enver Hodzsa eleinte a sztálinizmus, majd a maoizmus feltétlen híve volt, de végül sem a szovjet, sem a kínai kommunizmust nem tartotta kellően kommunistának, ezért még a szocialista táboron belül is elszigetelődött. Dr. Celo Hodzsa történész, író számolt be lapunknak Albánia sötét múltjáról.
Fotó: Kommunizmuskutató Intézet
Dr. Celo Hodzsa Albánia kommunista múltjáról beszélt
– Albániát gyakran Európa legszélsőségesebb kommunista diktatúrájaként emlegetik. Ön szerint miért volt az albán kommunista rezsim ennyire radikálisan más, mint a régió többi, úgynevezett népi demokráciája?
– Ez egy elterjedt vélemény. De nincsenek eszközeink arra, hogy mérjük, melyik rezsim mennyire volt „szélsőséges”. Az emberek valószínűleg azért gondolják így, mert nem sokat tudnak Albániáról. Az ország el volt szigetelve. Először megszakította a kapcsolatot Jugoszláviával, aztán a Szovjetunióval, később pedig Kínával és az összes többi szocialista országgal a 60-as és 70-es években. Így az Albánián kívüli embereknek nagyon korlátozott ismereteik voltak. Nem gondolom, hogy az albán rezsim súlyosabb lett volna, mint például a Szovjetunióé. Talán valamivel keményebb volt, mint Lengyelországban, Magyarországon vagy Csehszlovákiában, de nem sokkal. Mindegyik rendszer bűnözők kezében volt, banditákéban, akik megszerezték a hatalmat, átvették az intézményeket, és néhány évtizedre túszul ejtették a népet.
– A fő különbség az út volt, amit Albánia bejárt. Magyarországtól vagy Lengyelországtól eltérően Albánia először Jugoszláviával, aztán a Szovjetunióval, végül Kínával is megszakította a kapcsolatot. Így egy önellátó gazdaság fenntartásával próbált életben maradni. Milyen volt ez a gyakorlatban?
– Nem volt választásuk. Nem arról volt szó, hogy akarták ezt, nem voltak barátaik, nem volt senki, aki segített volna. Kénytelenek voltak önmagukra támaszkodni. Visszacsúsztunk a második világháború utáni szegénységi szintre. A városokban az élelmiszert jegyre lehetett kapni. Ezt személyesen is átéltem, gyerekként és kamaszként is. Emlékszem az élelmiszerhiányra, sőt az éhezésre is. De ismétlem, ez nem ideológiai döntés volt, nem a vezetés döntött így. Egyszerűen nem volt más mód a túlélésre.
– Az élelmiszerhiányon és a gazdasági nehézségeken túl milyen volt a mindennapi élet? Milyen mélyen avatkozott bele az állam az emberek magánéletébe?
– Ez olyan kérdés, amiről akár hónapokig is beszélgethetnénk, de megpróbálom röviden összefoglalni. A rezsimnek teljes kontrollja volt. Ha valakit ki akartak végezni, elég volt azt mondani: „Fogjátok el és végezzétek ki!”, és ez meg is történt. Bármilyen módon be tudtak avatkozni az emberek mindennapjaiba. Nem voltak korlátok. Nem létezett jogi határvonal az állam és a család, illetve más szférák között. Nem érdekelte őket az emberi jogok kérdése. Albánia nem is volt tagja a helsinki egyezménynek, amikor a kommunizmus bukása már elkezdődött.
– Kelet-Németországot gyakran említik a besúgói állam példájaként. Állítólag minden családban volt valaki, aki jelentett a titkosrendőrségnek. Mennyire volt elterjedt a besúgás Albániában?
– Nincsenek teljes statisztikáink az ilyen dolgokról. De az állambiztonsági szolgálat, amit mi Siguriminak hívunk, illegálisan működött, nem volt semmilyen jogi kerete. Közvetlenül a Politikai Bizottság (Politbüro) irányítása alatt állt. Nagyon kevés szabályt tartottak be. Azt csináltak, amit csak akartak vagy amit parancsba kaptak. Mindenbe bele tudtak avatkozni, ha akarták. Az emberek tudták, hogy figyelik őket, ha valamit mondtak vagy tettek. Azt hiszem, a rendszer utolsó két évtizedében a legtöbb albán egyszerűen feladta a reményt a szabadságra vagy a változásra. Elfogadták a kommunizmust úgy, ahogy volt.
– Hogyan irányította a rendszer a nyelvet és a kultúrát? Gondolok itt az orwelli újbeszélre – szavak és kifejezések manipulálására, amelyek igazolják az elnyomást és az erőszakot, például az osztályharc fogalmát. Magyarországon voltak osztályellenségek. Gondolom, Albániában is.
– Igen. Egyébként én fordítottam le Orwell 1984-ét albán nyelvre a kommunizmus bukása után, úgyhogy ismerem Orwell világát. Szerintem az egész kommunista ideológia egy nyelvi valóság volt. Amit mi kommunizmusnak nevezünk, az gyakorlatilag egy bűnözői alvilág volt, amely megszállta az államot. Az intézményeket túszul ejtették és évtizedeken át kormányozták az embereket. Albániában ez nem volt nagyon más, mint más országokban. Amikor meglátogattam a Terror Háza Múzeumot Budapesten – amit a világ legjobb múzeumának tartok a kommunista terror emlékezetéről –, ugyanazokat a dolgokat láttam, amiket Albániában is tapasztaltunk. A valóság és a propaganda két külön világ volt. A párt irányította a teljes médiát. Az állami média csak egy idealizált, szép világot mutatott. Nem voltak hírek bűnözésről, sem politikairól, sem hétköznapi dolgokról. Csak sikertörténetek, munka és „az ellenség elleni harc”. Mindig voltak nép ellenségei és imperialisták vagy revizionisták, mint a Szovjetunióban vagy más szocialista országban.
– Ha már az áldozatokról beszélünk, egyes források szerint akár hatezer embert is kivégeztek politikai okokból Albániában. Kik voltak az elnyomás elsődleges célpontjai?
– Az értelmiségiek és a gazdagok. Az értelmiségiek tudták, mi az a kommunizmus, és gyűlölték. A gazdagoknak pedig voltak eszközeik az ellenállásra. Így a rendszer mindkettőt üldözte, elvette a tulajdonukat, a pénzüket, és ezzel finanszírozta saját magát. A hatvanas évek után a legtöbb politikai elítélt azok közül került ki, akik megpróbáltak elmenekülni az országból, vagy akik kimondtak valamit, amit nem lett volna szabad. Például ha valaki azt mondta, hiány van élelmiszerből a boltokban, már ezért is börtönbe kerülhetett. És ezek nem legendák, ezek jól dokumentált esetek.
– Mi történt a vallási közösségekkel?
– Két évtizedes totális háborút vívtak a vallás ellen. 1967 végére a vallásgyakorlás be lett tiltva. Minden vallási intézményt bezártak. Albániát hivatalosan ateista állammá nyilvánították. És mindezt akkor, amikor az akkori alkotmány még garantálta a vallásszabadságot. Ez tehát alkotmánysértő volt, egészen 1976-ig, amikor az új alkotmányból törölték ezt a jogot.
– Magyarországon van Terror Háza Múzeumunk, és intézeteink, amelyek a kommunizmus kutatásával foglalkoznak. Mi a helyzet Albániában? Történt bármilyen hivatalos bocsánatkérés az áldozatoktól, vagy igazságtétel?
– Soha nem kértek bocsánatot, soha nem bánták meg, amit tettek. A rendszerváltoztatás után az új kormányok megpróbáltak néhány egykori vezetőt bíróság elé állítani, és ítéletek is születtek. De ez csak két évig tartott. Aztán a volt kommunisták visszajöttek a hatalomba, a bebörtönzött vezetőket kiengedték, sőt pénzbeli kárpótlást is kaptak. Vannak törvények az áldozatok pénzbeli kompenzációjáról, de ezek nem oldják meg a problémát. Különösen a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos kérdések maradtak rendezetlenek. Még mindig küzdünk ezzel, mint sok más ország is. Tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt alapították meg az intézetünket, az albán Kommunizmus Bűneinek Feltárását Kutató Intézetet. Kutatunk, publikálunk, tájékoztatjuk a közvéleményt. De nincs hatáskörünk arra, hogy bárkit felelősségre vonjunk. Ennek ellenére elég sokat elértünk a nyilvánosság tájékoztatásában és a kutatásban.
– A kommunizmus és annak modern ágazatai, például a kulturális marxizmus vagy anarchizmus újra népszerűséget szereznek Nyugaton. Ön szerint mi a legfontosabb tanulság, amit a jövő generációinak meg kell tanulniuk az albán kommunizmusból és ebből a halálos ideológiából általában? Mi az ön üzenete?
– Az én üzenetem az, hogy minden kommunista irányzattal szemben keménynek kell lenni. A keleti világban ez gazdasági kommunizmus volt. Nyugaton ma ez kulturális kommunizmus. Mindkettő veszélyes. És szerintem ezeket különböző csoportok használják ki a saját érdekeik mentén. Harcolni kell ellenük. A kormányoknak kell fellépni ellenük, mert nekik vannak erre eszközeik és lehetőségeik. Nem szabad őket megtűrnünk a demokrácia nevében!
Borítókép: Enver Hodzsa albán kommunista diktátor sírja (Fotó: AFP)
