Kezdik végleg elfeledni a normális életet Rómában

„Ha visszatér az életünk, ki tudja, mikor, a kéziféknek mindig ott kell lennie. Hiszen tudjuk, a barátunk vagy a szomszédunk lehet a gyilkosunk.”

Ferenc pápa áldása az üres Szent Péter térnek. Közös imára szólította fel a katolikusokat Fotó: Reuters

Maarten van Aalderen: Focizunk a barátaimmal. Aztán viccelődve beszélgetünk, majd felszállok egy vonatra, amely talán nem is a jó irányba halad, és lehet, hogy nem is a megfelelő megállónál szállok le. Ekkor felébredek, és tudom, hogy kezdődik a rémálom. Minden, amit eddig tettem, s normálisnak tűnt, sportolás, barátkozás, találkozás másokkal, utazás, ma már nem lehetséges. Olaszország teljes egésze házi őrizetben van hosszú ideje. A házi őrizet nem különösebben rossz. El tudsz menni, hogy bevásárolj. Nekem sajnos nincs kertem, teraszom, sőt még egy kis erkélyem sincs. A házam ablaka egy pici udvarra néz rá.

A fő gond az, hogy nem tudjuk, meddig tart ez még. Először úgy hittük, néhány hét. Majd kiderült, legalábbis hónapokban számolhatunk, vagy talán még annál is tovább tart. Az élelmiszert előállítják és idehozzák a boltba. Vajon ez mindig így lesz? A gazdaság összeomlóban van. Lombardiai falvakban csendes utcákon kizárólag a mentőautók szirénáit lehet hallani, semmi mást. A vírus pedig nagyon gyorsan terjed, és egyre közelebb jön. Rengetegen élnek egyedül, egyre jobban hiányzik nekik a személyes kapcsolat. Mindenki, akire eddig számíthattunk, halálos veszéllyé vált. Aggodalmaskodva elhárítjuk a barátságos szomszédok közeledését, mintha az életünk függne tőle. Családtagok és szeretők, akik nem élnek együtt, nem találkozhatnak egymással. A kisgyerek, aki nemrég még boldogan ült nagyapja ölében vagy egy unoka csókja nagyanyjának halálos méreg lehet. Márpedig ezek annyira tipikusan olasz dolgok!

Ferenc pápa áldása az üres Szent Péter térnek. Közös imára szólította fel a katolikusokat
Fotó: Reuters

Az országot ott ütötte meg leginkább a vírus, amely a legkedvesebb volt számára. „Leginkább a kezeket hiányolom. A barátaim kezeit, akiket szeretek és most távol vannak, az apám kezeit, amikor átkarolva tart és úgy beszélget velem az utcán, mintha ma is gyerek lennék. Szeretem ezeket az emlékeket” – mondta Anna Mazzone Rómából.

Bárki, aki ok nélkül kilép az utcára, automatikusan ellenségként kezelik. Sokan a hadsereget várják, hogy fenntartsa a rendet. Meg fog történni. Mostanáig a rendőrök ellenőrizték, hogy ki milyen engedély birtokában jár az utcán. A vírusnak terjedésre van szüksége, hogy túléljen, emberekre, akik egymásra tudják átadni. Ha senki se tart fenn kapcsolatot senkivel, a vírus meghal. Ha most a tévében filmet nézel, úgy emlékszel vissza azokra az időkre, hogy csodálatosak voltak. Mintha nagyon rég történt volna, hogy embereknek rengeteg fizikai kapcsolatuk volt másokkal. Lehet, hogy azok az idők soha nem térnek vissza, legalábbis nem úgy, mint valaha volt. Mert ha visszatér az életünk, ki tudja, mikor, a kéziféknek mindig ott kell lennie. Hiszen tudjuk, a barátunk vagy a szomszédunk lehet a gyilkosunk. Mindeközben naponta több száz ember meghal.