– Mikor kezdett el zenélni, és miért választotta pont a tubát?
– Nem születtem zenészcsaládba, de református lelkipásztor szüleimnek a zene nagyon fontos volt. A zeneóvodai képzés után a siklósi zeneiskolában hegedülni tanultam. Magyarbólyon laktunk, utána Békés városába költöztünk, onnan Budapestre, és folyamatosan tanultam zongorázni, ütőhangszereken játszani, citerázni, furulyázni, trombitálni, más rézfúvós hangszereken zenélni. 1997-ben nem volt tubás a zenekarban, a tuba viszont ott állt a sarokban, és én mondtam, hogy engem érdekelne ez a nagy hangszer. Ha lehet ilyet mondani ebben a kontextusban, akkor ez szerelem volt első látásra.
– Ami máig megmaradt.
– Pár évnyi gyakorlás, zenekari játék, fellépések után úgy döntöttem, hogy a zenészi pályát választom. A tuba megmaradt, máig koncertezem. Amikor bejutottam a Zeneakadémiára, és utána a müncheni Zeneakadémián is tanultam, akkor úgy gondoltam, hogy ezt a zenei látószöget kiszélesítem. Elkezdtem szólóban és kamarazenészként is versenyezni, koncertezni, közben pedig zenekarokban is játszottam.
– Miért és mikor érezte azt, hogy valami mással is kell foglalkoznia?
– Ez a pálya nagyon célirányos, valamilyen szinten komplex pálya volt, ugyanakkor egy idő után mégis beskatulyázva éreztem magam, a saját lelki szabadságom értelmében, hiszen zenészként nincsen karácsony, nincsen húsvét, nincsen hétvége, nincsen hétköznap, hanem egyforma napok vannak, gyakorolni kell, koncertezni, hiszen ebből meg is kell élni. Tíz nemzetközi versenyen voltam helyezett, játszottam külföldi zenekarokban is, utoljára a Sanghaji Filharmonikusok menedzsmentje hívott ki Kínába. Teljesen kerek életem volt, de úgy éreztem 2013 környékén, hogy nekem mást is kell csinálnom. Hazajöttem Kínából, bekerültem a Zeneakadémia doktori iskolájába, megválasztottak a doktorandusz-önkormányzat elnökének. Ezáltal a Zeneakadémián keresztül intézményvezetőkkel, koncertközpontok vezetőivel kerültem egy körbe a szenátusi üléseken, megbeszéléseken.
– Akkor kezdte el vonzani a fesztiválszervezés?