Szerelmek és sötét vermek

Azt gondolná az ember, hogy könnyed nyári szórakozásra, kósza kis színházi kalandra csábít a Sztalker-csoport és a Gyulai Várszínház közös előadása, amely Shakespeare legnépszerűbb komédiáját mutatja be Vecsei H. Miklós fordításában Vízkereszt, de amúgy mindegy címmel. Viszont ifj. Vidnyánszky Attila rendezése (amely egyébként a gyulai ­Shakespeare-fesztivál nyitánya volt, most Szentendrén vendégszerepelt, majd viszik tovább Zsámbékra, az Ördögkatlanba) hűen tolmácsolta az író szándékát, aki úgy írta meg a darab cselekményét, hogy az szinte bármelyik pillanatban tragédiába fordulhat.

Parádés és önfeledt színészi játékokat láthatunk ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében Fotó: Kiss Zoltán

Annak ellenére, hogy az írói szándék egyértelműen a szórakoztatás volt, a darab a szerelem témáján kívül szól a gyász folyamatáról, a félelemről és a magányról is. Ifj. Vidnyánszky Attila (képünk bal oldalán) sem spórolta meg a komédián belüli drámai események hangsúlyos bemutatását, sőt a fiatalokat veszélyeztető szenvedélybetegség témájával is megtoldotta a problémákban amúgy is bővelkedő színdarabot.

A bravúros rendezés egyik különlegessége egy olyan folyamatosan visszatérő pantomim, amely a lélek legmélyéről feltörő érzelmeket hivatott kifejezni. Ez már csak azért is a színdarab cselekményéhez illő megoldás, mert a fia­taloknak amúgy sem kenyerük a beszéd, ha a szerelemről van szó, így volt ez ­Shakespeare korában és így van ez ma is. Persze a darab arról is szól, hogy senki nem azt szereti, akit „kellene”. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése kortárs zenével és tánccal érzékeltette azt, hogy micsoda érzelmi hullámvasúton utaznak a fiatalok, miközben a szerelmen keresztül keresik önmagukat. Ehhez minimális díszletet használt, a tetemes mennyiségű szereplő folyamatos mozgása és tánca tölti be a színpad terét. A darab egyik keserű igazsága az, hogy a fia­talkori szerelem még nem elsősorban a másikról szól, hanem sokkal inkább a másikra irányul. Az pedig már csak a sors fura fintora, hogy a kölcsönösség, a viszontszerelem az esetek döntő többségében nem adott, keményen meg kell dolgozni érte, ráadásul úgy, hogy a siker elég bizonytalan.

Parádés és önfeledt színészi játékokat láthatunk ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében
Fotó: Kiss Zoltán

Shakespeare Vízkeresztje eleve olyan színdarab, amelyikből hiányzik az idős generáció. A fiatalok elé most nem a szüleik nemzedéke, hanem sokkal inkább saját maguk állítanak akadályokat. A rendező azt hangsúlyozza a humoros játékokban bővelkedő rendezésben, hogy nem vezet sehova, ha egy fiatal szétüti magát különböző szerekkel, mert így sem tudja megóvni magát azoktól a dilemmáktól, problémáktól, akadályoktól, döntésektől, amelyek rájuk várnak azóta, amióta társadalomban él az ember – sőt nemhogy könnyebb, hanem még nehezebb lesz minden.

Úgy tűnik, az alkotók szerint nem ördögtől való gondolat az, hogy közel kell vinni a fiatalokhoz a magaskultúrát, így Shakespeare művészetét, aki arra is tanít, hogy miközben szórakozunk, az élet legnehezebb helyzeteit is megidézhetjük. Parádés és önfeledt színészi játékokkal találkozhatunk ebben a rendezésben, amely a fiatal nézők esetében könnyen színházi függőséget okozhat, az idősebbek pedig egy kicsit megfiatalodhatnak. Ifj. Vidnyánszky Attilának már védjegyévé vált, hogy rendezéseiben reflektál korunk színházi közegére. A szereplők néha komolyan, de sokkal inkább humorosan nyilvánulnak meg a színpadi játékon túl is, ami persze abban a pillanatban játékká válik. Ezzel a gesztussal a nézőteret is szimbolikusan színpaddá varázsolja a rendező, amely hangsúlyossá teszi, hogy a színdarab tartalmához is köze van mindenkinek, valamint azt, hogy érdemes néha azon gondolkodnunk, hogyan viselkedünk az életben, mert még az is lehet, hogy mindannyian egy isteni színdarab részesei vagyunk, és a rossz nemcsak a színházban nyeri el méltó büntetését.