Sarkkutatás helyett lelkizés

Példát vehetnénk a norvégokról, akik nemzeti hőseikről szívesen készítenek filmeket, amelyet aztán temérdek norvég néz meg a moziban.

A felfedezők férfias versenybe kezdtek, hogy megtalálják a Föld legzordabb régióiban a legészakibb és a legdélibb pontot Forrás: Vertigo Média

Példát vehetnénk a norvégokról, akik nemzeti hőseikről szívesen készítenek filmeket, amelyet aztán temérdek norvég néz meg a moziban. Sőt, sokszor még az is előfordul, hogy a film a nemzetközi forgalmazásban is sikert arat, bár kétségtelen, hogy nem ez a fő cél. Ebben a nemzeti munkában élen jár Espen Sandberg, akinek elkészült és már a hazai mozikban is látható a norvég trilógiájának befejező darabja, az Amundsen. Először Max Manusról, a háborús ellenállóról készített egy izgalmas filmet, aztán Thor Heyerdahl következett, aki egy nyolcezer kilométeres út során átszelte a Csendes-óceánt a Kon-Tiki tutajjal, hogy bebizonyítsa, a polinéz szigetvilág őslakói Dél-Amerikából származnak.

Legutóbb pedig Roald Amundsen került a norvég filmrendező figyelmének a középpontjába. Nem volt könnyű dolga, mert Amundsent nemzeti hősként ünneplik a norvégok, a nézők tehát valamiféle hősi eposzt vártak Sandbergtől, jegyezzük meg, teljes joggal. Ehhez képest a filmrendező elveszett az életrajz kicsit sem érdekes és sokszor vitatott részleteinek tömegében, megpróbált korrajzot is felskiccelni, amely aztán végképp unalomba torkollt. A hősi eposz tehát nem született meg. Ennek valószínűleg a fő oka az, hogy Amundsen sarkkutatása a film egészét nézve háttérbe szorult, lelkizésből viszont túl sok jutott a nézőnek.

A film történelmi háttere, hogy a huszadik század első évtizedében a kutatók férfias versenybe kezdtek azért, hogy megtalálják a Föld legzordabb régióiban a legészakibb és a legdélibb pontot és az oda vezető utat. A Déli-sarkot 1911 decemberében a norvég felfedező és sarkkutató, Roald Amundsen a világon elsőként érte el. A filmkészítők részéről viszont óriási hiba volt, hogy elnagyolták, meg sem próbálták izgalmas filmes eszközökkel bemutatni az amúgy igencsak mozivászonra kívánkozó vetélkedést, amelyet Amundsen folytatott Robert Falcon Scott-tal a Déli-sark eléréséért.

Az objektivitás miatt meg kell említeni, hogy a filmnek van erénye is, mert jól bemutatja, a történelem során mindig is mennyire nehéz volt annak a dolga, aki szembe mert szállni a korszellemmel, a technika vívmányaival. Történetünknél maradva, Amundsen nem kevés alkalommal gúny tárgyává vált azért, mert nem volt hajlandó motoros szánt használni a kutatásai során. Ő a kutyaszánra esküdött. Ma már tudjuk, hogy természetesen neki volt igaza, az, hogy kutyákkal dolgozott, több szempontból is a túlélést és az expedíció sikerét eredményezte.

A felfedezők férfias versenybe kezdtek, hogy megtalálják a Föld legzordabb régióiban a legészakibb és a legdélibb pontot
Fotó: Vertigo Média

Bár igazán filmre való kaland, de nagyon keveset láthatunk abból, hogy Amundsen vezette azt az 1903-ban indult expedíciót is, amelyen először sikerült végighajózni az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra az északnyugati átjárón. Igazán látványos lett volna például, ha nemcsak elmesélésből tudjuk meg, hogy amikor méréseket végeztek az északi mágneses sark környékén, megismerkedtek az eszkimókkal. Tanulmányozták őket, és leginkább azt, hogyan élnek meg a tundrán és a jégvilágban. Amundsen feljegyzéseit igazi kincsként kezelte később a néprajztudomány – a szánhúzó kutyák hajtását, amelyet aztán a gyakorlatban is hasznosítani tudott, ekkor tanulta meg. Ha tehát az alkotás egészét tekintjük, elmondható, hogy a filmkészítők, bár egy aranybányában dolgoztak, aranyat nem sokat hoztak a felszínre, viszont talicskáztak némi sarat. Ezt aztán alaposan szétkenték a nemzeti hős profilján. Úgy döntöttek, hogy nagy hősi eposz helyett kis lelkizős mozit készítenek.

Ki tudja, miért.