Fekete Vince mindent szóvá tesz a Vargavárosban

A jeles, Erdélyben élő költő, Fekete Vince az olvasók szerencséjére igen termékeny időszakát éli, idén megjelent egy igen tekintélyes volumenű kötete Vargaváros címmel.

A jeles, Erdélyben élő költő, Fekete Vince az olvasók szerencséjére igen termékeny időszakát éli, és a tavaly megjelent Szárnyvonal című kötete után (melyről szintén szóltunk lapunk hasábjain) idén megjelent egy igen tekintélyes volumenű kötete Vargaváros címmel. Már a címből gyanítani (erdélyieknek meg tudni) lehet, hogy a költemények központjában Kézdivásárhely fekszik, ez a borítógrafika révén is nyilvánvalóvá válik, illetve természetesen a kötet fellapozása után.

Nem csak Kézdivásárhely és környéke jelenik meg Fekete Vince ráérősen, sőt egyenesen szöszmötölősen (és az olvasói gyönyört a szöszmötölés aprólékosságában, kidolgozottságában előidéző módon) haladó versesköteté­ben: az egész erdélyi lét, a kisebbségi tapasztalat, a rendszerváltás előtti és utáni időszak minden problémája, közéleti jelensége ábrázolásra kerül ebben a tág perspektívájú körképben.

Rendszer van a versek egymás után következésében, a kép kinyílik, aztán szűkebbre zárul, majd megint kinyílik – az össznépi, összmagyar, össz-székely tapasztalat váltakozik az egyén, a lírai én tapasztalataival, versben megfogalmazható véleményével, és bizony a szerző nem kímél senkit: kíméletlennek is nevezhetnénk a feltáruló valóságot/ábrázolt világot, ha nem lengene be mindent valamiféle bölcsesség, amely olykor derűvé enyhül; a versekben beszélő hang tulajdonosa felmegy a hegyre, onnan néz le, mindent lát, mindent ért, mindent szóvátesz, de mindent meg is bocsát: magánvéleményének szigorú fenntartásával. Gúny, keserűség, irónia minden iránt – és ezzel egyszerre, egy időben szeretet, empátia: talán a költőhöz egyedüliként méltó léthelyzet és mentális állapot ez.

A panorámakép tényleg mindenre kiterjed, így a régebbi múltra is, kedves hangulatú életképeket olvashatunk a századokkal korábbi városi életről, de szó esik disznóvágásról és esküvőről, részeg, nemzetféltő sírásról, a nyolcvanas évekkel távolodó ifjúi évekről, hűtlenségről, megcsalásról, székely kocsmacsendéletről, székelykocsma-csendéletről, a Helikon folyóiratnál eltöltött szerkesztőségi munkaórákról, betegségről, imáról, elhunyt kollégákról, barátokról és pályatársakról, Ceaușescu látogatásáról, és még egy elképesz­tően vicces „Bédekkert” is olvashatunk a „Székejfődről”, amit számtalanszor volt szerencsém hallani közönségtalálkozókon a szerző előadásában, és a nevetéstől szem nem marad szárazon a közönség soraiban.

Szinte lehetetlen egyetlen hangot, vonulatot, arculatát kiemelni ennek a súlyos kötetnek: tulajdonképpen az életen fordul körbe a szerző távcsöve, az egész életen, univerzálissá növelve a helyhez és emberhez, no meg az egyéni léthelyzetekhez kötött tapasztalatot.

Idézni sem lehet belőle olyat, ami az egész kötetet lefedné, de mégis megpróbálom a szarkasztikus hang megmutatása céljából. A Dollár, márka, forint című vers az ügyeskedőket, valutaüzéreket mutatja be fénykorukban – aztán idősebbé válva:

„A mozgalmas ifjúkor után tevékeny / öregkor következik. Belőlük lesznek / a legelszántabb egyháztanácsosok. / Könnyes szemmel énekelnek / éjfélkor a rokoni esküvőkön. Betéve fújják / majd a Szózat első hét sorát és Petőfi műdallá / vált költeményeit. Legnagyobb költőjük ő. / A lángoszlop. A legkitartóbb tagok a Szervezetben / és a helyi tanácsban. Zokognak, amikor az Az én / jó apámnál nincs jobb a világon című dalt küldi / szerető stb. nekik a rádióban, vagy amikor a helyi / újság kimerítő interjút közöl velük x-edik / születésnapjukon. // És akkor elmondják majd, hogy milyen is volt… / hogy nem volt az fenékig… Mert az elnyomás… / És mert kisebbségben… És hogy ők csakis az… / És remélik, hogy ha nekik nem is, de legalább / gyermekeik, legalább nekik…”

Fekete Vince: Vargaváros. Magvető Kiadó, Budapest, 2019.