A szó, amit ki kell mondani

Egyszer egy társaságban egy többgyermekes apa azt találta mondani: elvárás ugyan, hogy a szülő minden gyermekét egyformán szeresse, de ez lehetetlen. Ő például érdemeik szerint szereti a gyermekeit.

A szeretet létezik, még akkor is, ha a fiú és az anyja is minden eszközzel küzd az ellen, hogy ez az érzés nyilvánvalóvá váljon Fotó: Teknős Miklós

A színészdinasztia legidősebb tagja, Edward DuPre (Gálvölgyi János) figurája is ismerős.

Hát persze, hallottunk, olvastunk már sokat kereső, bohém művészekről, akik már feleségeik számára, sőt nevére sem emlékeznek, javaikat elkótyavetyélik, s megöregedvén beállítanak addig elhanyagolt gyermekükhöz. Ráadásul nem is pénzt kunyerálni, hanem egyenesen ott lakni! A lányánál, akivel a saját fia, ­Christian (Csiby Gergely) sem bír megmaradni egy fedél alatt. A hajdani gyerekszínész, akit nem vonzott sem a színház, sem a film, napközben anyja személyi titkára, de éjszakára visszavonul saját legénylakásába, kipihenni a szeszélyeket, a vitriolos megjegyzéseket, a folyamatos küzdelmet. De ebben a családban senki nem kímél senkit, az a fogalom, hogy érzelmi biztonság, teljesen ismeretlen, így a boldogságra is elenyésző az esély.

A lányához kényszerből és annak akarata ellenére beköltöző Edward szívrohamot kap – amit persze elsőre csak az unoka vesz komolyan, Mallory színjátékra gyanakszik –, de szerencsésen túléli, és lábadozása idejére naponta megjelenik a lakásban a gondozására kirendelt ápolónő (Bajor Lili). A fia­tal lány mindenkivel szót ért, és multifunkcionális, nemcsak a beteg szervezet rehabilitációjához nyújt segítséget, hanem a szerepet is segít tanulni. Merthogy Edward még egyszer, utoljára, színpadra készül lépni – talán pusztán csak Mallory bosszantására –: szerepet vállalt a Lear királyban, amelyben a lánya Gonerilt játssza majd. A próbákon ismerkedik meg Mallory egy fiával egyidős színésszel (Kovács Máté e. h.), és a kaland után, amelyet ő egyéjszakásnak szeretne letudni, döbbenten tapasztalja, hogy a srác belehabarodik, minekutána Edwarddal és Christiannal még feszültebb lesz a viszonya. Ezt a kis intermezzót akár fölöslegesnek is gondolhatnánk, viszont ez az a pillanat, amikor Mallory nárcizmusa egy pillanatra megtörik, és őszinte ria­dalommal szembesül az idő múlásával, az öregedéssel.

A nagy családi színjáték viszont megmarad a lakás falai között: Edward meghal, nem lesz közös fellépés. Előtte viszont az unoka megmondja nagyapjának, hogy szereti. A válasz viszont nem az, amit várnánk. – Tudom – mondja a nagyapa szenvtelenül, és a fiú rádöbben, hogy a felmenői képtelenek felvállalni, kimutatni, kimondani az érzelmeiket, és nem is fognak változni. Az élete azzal telt, hogy villámhárító volt az anyja és a nagyapja között, nem a saját életét élte, hanem az anyja érdekeit próbálta kiszolgálni, és hiá­ba várja már, hogy kimondják a bűvös szót: szeretlek!

A néző viszont nem mehet úgy haza, hogy fájjon az élet. Helyükre kerülnek a dolgok, Christian visszaköltözik Miamiba, a személyi titkári teendőket pedig elvállalja az ápolónő, aki amúgy is felmondott a munkahelyén, mert megszegte az alapszabályt: megkedvelte a gondozott öregurat. Tehát Mallory sem marad egyedül, ráadásul a sugárzó mosolyú, mindig nyugodt, fiatal nő jobban tudja kezelni, mint a saját, elnyomott fia.

A mélyen elgondolkodtató vígjátékot Dicső Dániel rendezte, a díszletet Enyvvári Péter, a jelmezeket Veréb Dia tervezte. Mindhárman remek munkát végeztek, és ez mondható el a színészek játékáról is. Jó érzés ilyen előadásra beülni.