Nyilván jártak már úgy önök is, hogy valamiről hirtelen eszükbe jutott egy olyan esemény vagy egy olyan személy, akire nem gondoltak már jó ideje. Aztán annak az eseménynek vagy annak a személynek a felidézése egy-két napon belül fontossá vált. Ilyenkor szoktuk mondani, hogy pont tegnapelőtt vagy pont ma emlegettük, gondoltunk rá.
Így idéztem fel én is az elmúlt hét közepén – megkapva a meghívót a Magyar Filmakadémia Egyesület idei életműdíjasainak díjátadó ünnepségére – valakit és a tavalyi húsvéthétfőt, vagyis az előző évi díjátadót. Nem volt könnyű megértetnem a családdal, hogy miért is kell nekem a jeles ünnepen, értem itt és most a húsvéthétfőt, visszautaznom a fővárosba. De úgy éreztem, nem hagyhatom ki, hogy az egyesület első alkalommal kiosztott elismeréséhez ne gratuláljak az akkori öt díjazottnak.
Fotó: Filmarchívum
El akartam mondani Bodrogi Gyulának, hogy csodálom a 85 évéhez társuló töretlen humorát, Bánsági Ildikónak, hogy imádtam a legutóbb látott alakítását mint a világ legrosszabb énekesnője a Mennyei hang!-ban, Koncz Gábornak, hogy nem hiszem el, hogy 80 éves, hiszen minap az Újszínházban olyan erősnek, energikusnak látszott, ne játssza már meg nekem a depresszióst, a botra szerintem nincs szüksége, csak felvág vele, Venczel Verának is meg akartam mondani, hogy érte, csak érte jártam el a Vígszínházba… és látni akartam végre élőben Andorai Pétert, mert valahogy eddig soha nem sikerült.
Szép és magasztos volt a díjátadó, mindenkiről mondott egy csinos méltatást valaki, aki jól ismerte az illetőt, és a díjazottak is mondtak pár magvas gondolatot, elvégre, ha valaki életműdíjat kap, az tényleg tett is le az asztalra valamit vagy pontosabban nagyon sokat és fontosat. Csak Andorai Péter nem jött el. Ha ágyhoz nem is, de a lakásához kötötte valami betegség, mozgásában erősen korlátozta. Helyette a fia vette át a díjat, és már egy szóra sem emlékezem a beszédéből, csak arra, hogy nagyon szépen, megindítóan és reménykeltően beszélt. Ez jutott eszembe.
És az, hogy bár a fiú gyönyörűen beszélt az apjáról, nekem valahogy elment a kedvem a társalgástól, és elálltam eredeti tervemtől, hogy minden díjazottal váltok néhány mondatot. És most már nem is tudom elmondani Andorai Péternek, hogy ha a nevét hallom, előttem az a kép jelenik meg, ahogy az Oscar-díjra jelölt Bizalomban kemény arccal, összehúzott szemöldökkel, nagyon sötét tekintettel kinéz az ablakon, olyan sötét tekintettel, amivel csak a nagyon kék szemű emberek tudnak nézni.
