Nick Cave megénekli a szorongásainkat

Fölmerül a költői kérdés: ha ennyien hallgatnak normális zenét, az miért nem látszik az emberiség általános mentális és erkölcsi állapotán?

Juhász Kristóf
2021. 03. 29. 7:46
Fotó: Paul Bergen/Redferns/Getty
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az Old Time szintén komor, emelkedett, ütemesen révülős, túlvilági. A fentihez hasonlóan hordozza a mindenkori zseni egyik kézjegyét: rengeteg az izgató, furcsa hang, effekt, klimpírozás, csörgés-zörgés, de egyikből sem csinálnak fő motívumot. Pedig ha Ellis mester fogná mondjuk a nyúlfarknyi gitártémát, és megcsinálná szólónak, vagy csak bridge-nek végtelenítve, sorba állna érte a rockszakma. De Ellis kedvenc szólóhangszere a jelekből ítélve Cave hangja. Ami azért valahol érthető.

A címadó Carnage igazából nem szolgál rá a címére: épp, hogy föloldja az első két dal feszültségét az álomszerű emlékképek tűnődő hulláma, aminek szövegében valami metaforikus tyúkvágás a legkomolyabb vérontás, már ha jól értem (konkrétan szökőkúttá váló csirkéket emleget jó dalnokunk).

A White Elephant megint egy ütemesebb, vonulósabb látomás, aktuális eseményekre is reagál amolyan Nick Cave-esen. A dal második felének kórusa az idők eljöveteléről és az égi királyságról tiszta Give Peace a Chance John Lennontól, de szerencsénkre végig (megint csak amolyan Nick Cave-esen) véresen komoly marad.

A szövegekben, ahogy már megszoktuk, épp úgy akadnak abszurd, szürreális képek, mint a kétszáz kilós polip a lepedő alatt az albumzáró, teljesen Boatman's Call-os Balcony Manben (szinte bármelyik dal lehetne a leglassabb és legszomorúbb albumról, talán csak az óvatos női kórus emeli másik dimenzióba), és misztikus-magasztosan áhítatosak, mint a zeneileg minimalista, de érzelmileg annál gazdagabb Lavender Fields kórusa által szintén emlegetett égi királyság.

Persze legyünk őszinték: aki sokszor meghallgatja egymás után a nyolcszámos lemez második felét, vagyis az Albuquerque-t, a Lavender Fieldset, a Shattered Groundot és a Balcony Mant, az vagy elalszik, vagy bamba apátiába süllyed, vagy a hetedik szférákba röpül a lelke, vagy (óvatosan, hölgyeim!) plátói szerelemre lobban Nick Cave iránt, ha még a nyolcvanas években nem tette volna meg. Az én kedvencem még jó ideig inkább az első négy dal marad, de hát mindenki a maga Nick Cave-jét dicséri.

Nick Cave & Warren Ellis: Carnage. Goliath Enterprises Limited, 2021.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.