Nick Cave megénekli a szorongásainkat

Fölmerül a költői kérdés: ha ennyien hallgatnak normális zenét, az miért nem látszik az emberiség általános mentális és erkölcsi állapotán?

Fotó: Paul Bergen/Redferns/Getty

Olyan világ van most, hogy a lelki túlélés ösztöne abban is fölszabadítja a kreatív energiákat, aki utoljára az általános iskolai rajzszakkörben táncolt csasztuskát (pardon, a képzavar szándékos). Amikor pedig olyan kortársaink szűrik át jelenünket a maguk hangján, akik pont ezért születtek a világra, akár hálát is adhatunk, hogy milyen szépen megfogalmazódnak kollektív szorongásaink. Hisz a sebek a közös sors fölismerésétől és megélésétől gyógyulnak is. Nick Cave és Warren Ellis Carnage című, friss albuma két dolog miatt is érdekes.

Egyrészt Nick Cave minden lemeze érdekes, hisz népszerűségét és cégszerű működését tekintve abszolút main­stream a figura, míg zenei gondolkodása pimaszul kompromisszummentes és avantgárd. Nick Cave és Warren Ellis is azon alkotók közé tartozik, akikkel kapcsolatban fölmerül a költői kérdés: ha ennyien hallgatnak normális zenét, az miért nem látszik az emberiség általános mentális és erkölcsi állapotán?

Másrészt közel egy éve, a tavaly áprilisi, sokkszerű bezáródáskor jött ki egy olyan lemez, ami instrumentális létére is tökéletesen fogalmazta meg a kétségbeesett őrlődés és a még kétségbeesettebb remény hangulatát. Ez volt a Nine Inch Nails, vagyis Trent Reznor és Atticus Ross Ghosts V: Together és a Ghosts VI: Locustsja. És azóta eltöltöttünk egy teljes évet ebben az őrlődő reményvesztésben és reménykedésben, és mintha most Nick Cave épp annak összegzésére tenne kísérletet, amire ez alatt jutottunk. Ha csak a kezdő szám címéből indulok ki, miszerint Isten kezét látjuk, elég pontos a látlelet.

A zenetörténet egyik legütősebb albumkezdése a Hand of God! Sima, tűnődő bluesszerűségnek indul kis zongorával, de még fél percig se andalogtunk, jön valami vonós űreffekt az univerzum egy sötét sarkából, hogy még a Lovermanen, meg a Six Strings...-en edződött hallgató is a gyomrához kap – nem azért, mert metálmód súlyos és brutális, hanem mert tökéletesen elkapja az emberen túli fenyegetés érzetét. Ami aztán még fokozódik is a folyamatos, ambientes lüktetéssel, síró-rívó vonósokkal, fütyülésekkel. Cave csak mondja a magáét, ahogy szokta, de amit Ellis köré pakol, különösen az Isten kezét ismételgető, kísérteties kórustól egész meredek asszociációink támadnak a görög tragédiák kórusaitól holmi holdfényes tisztásokon kántáló sámánokig.

Az Old Time szintén komor, emelkedett, ütemesen révülős, túlvilági. A fentihez hasonlóan hordozza a mindenkori zseni egyik kézjegyét: rengeteg az izgató, furcsa hang, effekt, klimpírozás, csörgés-zörgés, de egyikből sem csinálnak fő motívumot. Pedig ha Ellis mester fogná mondjuk a nyúlfarknyi gitártémát, és megcsinálná szólónak, vagy csak bridge-nek végtelenítve, sorba állna érte a rockszakma. De Ellis kedvenc szólóhangszere a jelekből ítélve Cave hangja. Ami azért valahol érthető.

A címadó Carnage igazából nem szolgál rá a címére: épp, hogy föloldja az első két dal feszültségét az álomszerű emlékképek tűnődő hulláma, aminek szövegében valami metaforikus tyúkvágás a legkomolyabb vérontás, már ha jól értem (konkrétan szökőkúttá váló csirkéket emleget jó dalnokunk).

A White Elephant megint egy ütemesebb, vonulósabb látomás, aktuális eseményekre is reagál amolyan Nick Cave-esen. A dal második felének kórusa az idők eljöveteléről és az égi királyságról tiszta Give Peace a Chance John Lennontól, de szerencsénkre végig (megint csak amolyan Nick Cave-esen) véresen komoly marad.

A szövegekben, ahogy már megszoktuk, épp úgy akadnak abszurd, szürreális képek, mint a kétszáz kilós polip a lepedő alatt az albumzáró, teljesen Boatman's Call-os Balcony Manben (szinte bármelyik dal lehetne a leglassabb és legszomorúbb albumról, talán csak az óvatos női kórus emeli másik dimenzióba), és misztikus-magasztosan áhítatosak, mint a zeneileg minimalista, de érzelmileg annál gazdagabb Lavender Fields kórusa által szintén emlegetett égi királyság.

Persze legyünk őszinték: aki sokszor meghallgatja egymás után a nyolcszámos lemez második felét, vagyis az Albuquerque-t, a Lavender Fieldset, a Shattered Groundot és a Balcony Mant, az vagy elalszik, vagy bamba apátiába süllyed, vagy a hetedik szférákba röpül a lelke, vagy (óvatosan, hölgyeim!) plátói szerelemre lobban Nick Cave iránt, ha még a nyolcvanas években nem tette volna meg. Az én kedvencem még jó ideig inkább az első négy dal marad, de hát mindenki a maga Nick Cave-jét dicséri.

Nick Cave & Warren Ellis: Carnage. Goliath Enterprises Limited, 2021.