Olyan világ van most, hogy a lelki túlélés ösztöne abban is fölszabadítja a kreatív energiákat, aki utoljára az általános iskolai rajzszakkörben táncolt csasztuskát (pardon, a képzavar szándékos). Amikor pedig olyan kortársaink szűrik át jelenünket a maguk hangján, akik pont ezért születtek a világra, akár hálát is adhatunk, hogy milyen szépen megfogalmazódnak kollektív szorongásaink. Hisz a sebek a közös sors fölismerésétől és megélésétől gyógyulnak is. Nick Cave és Warren Ellis Carnage című, friss albuma két dolog miatt is érdekes.
Egyrészt Nick Cave minden lemeze érdekes, hisz népszerűségét és cégszerű működését tekintve abszolút mainstream a figura, míg zenei gondolkodása pimaszul kompromisszummentes és avantgárd. Nick Cave és Warren Ellis is azon alkotók közé tartozik, akikkel kapcsolatban fölmerül a költői kérdés: ha ennyien hallgatnak normális zenét, az miért nem látszik az emberiség általános mentális és erkölcsi állapotán?
Másrészt közel egy éve, a tavaly áprilisi, sokkszerű bezáródáskor jött ki egy olyan lemez, ami instrumentális létére is tökéletesen fogalmazta meg a kétségbeesett őrlődés és a még kétségbeesettebb remény hangulatát. Ez volt a Nine Inch Nails, vagyis Trent Reznor és Atticus Ross Ghosts V: Together és a Ghosts VI: Locustsja. És azóta eltöltöttünk egy teljes évet ebben az őrlődő reményvesztésben és reménykedésben, és mintha most Nick Cave épp annak összegzésére tenne kísérletet, amire ez alatt jutottunk. Ha csak a kezdő szám címéből indulok ki, miszerint Isten kezét látjuk, elég pontos a látlelet.
A zenetörténet egyik legütősebb albumkezdése a Hand of God! Sima, tűnődő bluesszerűségnek indul kis zongorával, de még fél percig se andalogtunk, jön valami vonós űreffekt az univerzum egy sötét sarkából, hogy még a Lovermanen, meg a Six Strings...-en edződött hallgató is a gyomrához kap – nem azért, mert metálmód súlyos és brutális, hanem mert tökéletesen elkapja az emberen túli fenyegetés érzetét. Ami aztán még fokozódik is a folyamatos, ambientes lüktetéssel, síró-rívó vonósokkal, fütyülésekkel. Cave csak mondja a magáét, ahogy szokta, de amit Ellis köré pakol, különösen az Isten kezét ismételgető, kísérteties kórustól egész meredek asszociációink támadnak a görög tragédiák kórusaitól holmi holdfényes tisztásokon kántáló sámánokig.
