Teljesen váratlanul, minden bevezető propaganda és felhajtás nélkül jelentetett meg és tett mindenki számára hozzáférhetővé két albumot is a Nine Inch Nails (NIN), vagyis az alapító Trent Reznor (képünkön) és régi barátja-alkotótársa, Atticus Ross. Az együttes honlapján olvasható közleményben röviden remény és kétségbeesés közti őrlődésről, az emberi kapcsolatok felértékelődéséről, a zene segítő erejéről és az összetartás fontosságáról esik szó. Reznor és Ross azzal akar reményt, vigasztalást adni az embereknek, ami a közlemény szerint őket is mindig átsegítette a nehéz időszakokon: zenével. A Ghosts V: Together és a Ghosts VI: Locusts a 2008-ban kiadott Ghosts-széria folytatása. Előbbi lemez idilli emlékek hangulatát, vagyis a reményt, utóbbi pedig sötét, komor színeivel a mindenkiben jelen levő bizonytalanságot, zaklatottságot, szorongást ábrázolja.
A Nine Inch Nails a kilencvenes évek egyik sajátos, orwelli hangulatú zsánerének, az indusztriális, vagyis ipari zenének volt zászlóshajója – komor, hideg, sötét sziget ez, minek partjait egyik oldalról a szintipop, másikról a rock-metál végtelen vizei nyaldossák. Különös módon hazánk Kádár-paneljeinek méla és elidegenedett szintetizátorbűvölői között az indusztriális zene nem igazán talált követőkre, a csattogó, ipari zajok rideg világának egyetlen jól ismert reprezentánsa a rendszerváltás utáni évek szép emlékű, kultikus zenekara, a Bonanza Banzai – bár ők természetesen a Depeche-es vonalat képviselték. A nagyközönségnek ismeretlen, ám annál érdekesebb színfolt viszont az indusztriális zajzenét teljesen más oldalról, leginkább a különutas, avantgárd Einstürzende Neubauten gondolkodásmódja felől közelítő, de még náluk is masszásabb, nehezebben befogadható Entropia Architektura.
Reznor, bár készített botrányos klipeket, dolgozott együtt más botrányhősökkel és volt minden baja, ami a magafajta, a frontemberi működést leszámítva alapvetően befelé forduló rocksztár-félének lenni szokott, nem lett a rock hősi halottja, sőt egész rendes emberré érett, aki komoly zeneszerzőként mindenféle Oscar- meg egyéb díjas filmzenéket komponál régi barátjával, Atticus Rosszal. Utóbbi úr eleve inkább a filmzenekészítés, illetve producerkedés világából érkezett, de boldogult ifjúságában neki is voltak dekadens kalandjai, hangulatos és hozzáférhető hallgatni való például a 12 Rounds nevű formáció My Big Hero című, 1998-as albuma. Sötét, ipari zene ez is, mégis melegebb, budoárosabb tónus, mint a NIN, és nem csak a női vokál miatt (Ross neje, Claudia Sarne énekel, acsarkodik és sutyorog eszelősen – portisheades hangulat, csak energikusabb). Együttesük munkáját anno Reznor is támogatta.
