A két új Ghosts-lemez, a Together és a Locusts csöppet sem hasonlít a régi NIN-re: nemhogy dobokat, ütemeket is alig hallunk, és bár szintetizátorral (meg nehezen felismerhetővé samplerezett bármikkel, illetve egy viszonylag valódinak hallatszódó zongorával) készült mindkettő, nyoma sincs rajtuk a régi idők acélkalapácsos vasöntödéjének. Éneket, gitárt ne keressünk rajta, sőt verzéket és refréneket se. Ez már úgynevezett dark ambient, vagyis egy masszaszerű hangfürdő, amiben az egyes dalokat nem igazán lehet elkülöníteni. Nem is a dal számít itt, hanem a lemez. Filmzene ez voltaképpen, amihez a hallgató forgatja magában a filmet – vagy nem gondol semmire, ahogy neki tetszik.
Mint mondtam, a Together a szerzők szándéka szerint idilli, a Locusts pedig komor. Sajnos a fény valamivel unalmasabbra sikerült, mint a sötét (bár a Together nagy paradicsomi hangulatában, a Hope We Can Again című, utolsó előtti tételben Reznor azért meglepetésképp bekapcsol valami gerjedő vakondriasztót – először azt hittem, kisült a membrán a fejhallgatóban), de aki szereti a filmzenét, atmoszferikus zenét vagy egyszerűen szívesen álmodozik mindenféle furcsa hangok ölelésében, az próbálkozzon az albumokkal bátran.
Nine Inch Nails: Ghosts V: Together; Ghosts VI: Locusts. The Null Corporation, 2020, Los Angeles.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!