Pásztorhagyományok napja a Gébárti-tó partján

A szakrális és a praktikus, a természetfölötti és a józan paraszti ész egységet alkot egy letűnt világ még velünk élő tudásában.

Megtudom azt is, hogy az itt látható tárgyak többnyire nem idilli, napsütötte réteken békésen legelésző nyájak mellett, hanem börtönben, pontosabban dologházban készültek, ahová a pásztortársadalom tagjai azért kerültek, mert sokszor jó kapcsolatot ápoltak a szintén a zárt faluközösségeken kívüli, „alternatív” életmódot élő betyárokkal. A dologházban (s nyilván azon kívül is) egész faragókörök alakultak olyan híres mesterek köré, mint például Király Zsiga.

Míg az intézményvezető mesél, lelkes csoportok hömpölyögnek át rajtunk, hisz folyamatosan zajlik a tárlatvezetés, a pásztorhagyományok ismertetése. Kimegyünk az udvarra, ahol már javában húzza kicsiknek és nagyoknak a Zala zenekar, Laposa Julcsi épp egy mindenki által ismert népdal ismeretlen záró strófáit dalolja: „Sajt, túró az eledele / Száraz kenyér van melléje / Vizet iszik rája / Rágyújt a pipára / Mégis piros az orcája.”

A pultok mögött azok a népi iparművészek szorgoskodnak, akik napjainkban ápolják és fejlesztik a pásztorművészet hagyományát. Az ő alkotásaik a Kézművesek Háza földszintjén láthatók, kint pedig minden kíváncsit szívesen avatnak be a technikákba, hazavihetünk például magunk készítette pásztorlegyezőt, amivel a böglyöt és egyebet hajtották el a jószágról, mert ha ezek szétcincálták, mindjárt kevesebbet ért a bőre. Bujtor Tibor kutyagerincet készít, vagyis kis fadarabokból (minimum 90, maximum 150 elemből) álló koszorút, amire az állványról leakasztott bográcsot helyezték – ma is praktikus darab. Nagy Béla megmutatja, milyen pontosan lehet célozni a karikás ostorral (az első ember készítette eszköz, ami átlépte a hangsebességet), és négy méterről kettévág egy papírlapot. Kovács Zoltán gyönyörű, karcolozott (a szaruba karcolt kontúr a beledörzsölt méhviasz-koromtól válik láthatóvá) pásztorkürtjein és ivótülkein mutatja be a különbséget a kifinomult, somogyi emberábrázolás és az egyszerűbb, szikárabb jelképekkel operáló hortobágyi minták között. Mestere a Felső-Tisza-vidéki sárgításnak is: a salétromsavat a kontúrok mentén egy száraz orgonaággal viszi föl a szarura óvatosan, milliméterről milliméterre. Mivel a salétromsav belégzése egészségtelen, Kovács Zoltán műhelyében csak ventilátor mellett alkalmazza az eljárást. Eleink nyilván szélfútta pusztán, vagy legalábbis huzatos helyiségben sárgítottak.

Egy ilyen találkozón, mint a Pásztorhagyományok napja, jól érezheti magát kicsi és nagy, hisz van játék, zene, eszem-iszom, de az igazán érdekes a föltáruló, ősi tudás. Egy letűnt világ velünk élő tudása, melyben még egységet alkotott a szakrális és a praktikus, a természetfölötti és a józan paraszti ész.